Shock!

Az elmúlt években már november elejétől listázási lázban égtünk, és azon törtük a fejünket, vajon milyen lemezek kerülnek majd az élbolyba a közös és egyéni listákon, idén azonban a különféle zenészlisták jobban lekötöttek minket, így kicsit csendesebben zajlott a Shock! stábon belül a szokásos év végi összegzés. Mivel listamániánk vélhetően soha nem fog csillapodni, biztos kitalálunk még néhány hasonló érdekességet a jövőben is, és ha már az újdonságokról virágnyelven szó esett, az év vége felé bevezetett A&R rovatunk is természetesen töretlen erővel folytatódni fog. 2013 furcsa év volt a metalban tragédiákkal, nagyszerű albumokkal és csalódásokkal, ami a tavaly tovább növekedett olvasottságunk mellett az erőteljesen megszaporodott komment-áradatban is megnyilvánult. Mi is nagyon örülünk annak, ha van véleményetek (pro és kontra), és ennek hangot is adtok - a listák kapcsán se fogjátok vissza magatokat!  

Shock! Top 10 2013 – szerkesztőségi összesített lista

1. Black Sabbath: 13
2. Fates Warning: Darkness In A Different Light
3. Alter Bridge: Fortress
4. Killswitch Engage: Disarm The Descent
5. Trouble: The Distortion Field
6. Alice In Chains: The Devil Put Dinosaurs Here
7. Onslaught: VI
8. Dream Theater: Dream Theater
9. Megadeth: Super Collider
10. Protest The Hero: Volition

Valentin Szilvia

2013 legjobb lemezei

Emlékszem, a tavalyi évértékelőnél vakartam a fejem, miképp lesz ebből húszas lista, idén meg azért vakarom a fejem, hogy mit leszek kénytelen lehagyni a listáról. Igaz, szokás szerint úgyis majd az idő dönti el, mi marad tartósan is kedvenc, és mit lep be jótékonyan a felejtés pora. De ha annyit mondok, hogy a mostani listámból tíz már megvan CD-n, és még úgy négy-ötöt biztos meg fogok vásárolni ezek mellé, az talán elárul valamit.

1. Orphaned Land: All Is One
2. Black Sabbath: 13
3. Alter Bridge: Fortress
4. Jolly: The Audio Guide To Happiness (Part 2)
5. Killswitch Engage: Disarm The Descent
6. Fates Warning: Darkness In A Different Light
7. Megadeth: Super Collider
8. Alice In Chains: The Devil Put Dinosaurs Here
9. Audrey Horne: Youngblood
10. A Pale Horse Named Death: Lay My Soul To Waste
11. Onslaught: VI
12. Scar The Martyr: Scar The Martyr
13. Leprous: Coal
14. Rob Zombie: Venomous Rat Regeneration Vendor
15. Die Krupps: The Machinists of Joy
16. Riverside: Shrine Of New Generation Slaves
17. James LaBrie: Impermanent Resonance
18. Sex Action: Olaj a tűzre
19. Korn: The Paradigm Shift
20. Anneke van Giersbergen: Drive

A listám élbolya megingathatatlan: az Orphaned Landet hallgattam a legtöbbet, a Black Sabbath simán pályafutása egyik legjobbját rakta le az asztalra, az Alter Bridge bármikor kenyérre tud kenni, és egyre jobb dalokat írnak, a Jollyt pedig itthon hiába nem ismeri a kutya sem, attól még zseniálisak a két lemezen adagolt boldogsághormonjaikkal együtt. A Killswitch Engage-et szerettem Jesse-vel, majd Howarddal, most meg ismét Jesse-vel, a Fates Warning hozta a tőlük elvárható szintet oly sok év után, a Megadeth új lemezét illik utálni, de nekem bizony tetszik, és ezt cseppet sem érzem cikinek. Az Alice In Chains „második” lemeze valahogy nem talált annyira el, mint az első DuVall-lal készült, van pár dal, amit lehagytam volna róla, de nagyrészt szeretnivaló, és belemar a lelkedbe, az Audrey Horne-ért még mindig tudok lelkesedni, az A Pale Horse Named Deathnél pedig nem lehet ma jobb Type O Negative pótlékot találni. Az Onslaught megcsinálta az év thrash lemezét, a Scar The Martyr hiába tiszta ’knot néha, teljesen rendben lévőek a dalok: noha itt-ott vágtam volna belőlük, de elsőre több, mint reményteljes próbálkozás. A Leprous új kincsnek ígérkezik, noha a barátkozás még tart, Rob Zombie végre magára talált és slágerekkel bombáz, a Die Krupps gyönyörűen visszahozta a régi idők EBM hangulatát, pont úgy, ahogy csak ők tudják. A Riverside szállította a kötelező jót, James LaBrie meg szerethetőbb ezzel a soilworkös világgal, mint az anyazenekarával, a Korn meg egyszerűen jó dalokat írt, és nem görcsöltek rá a lemezre. Anneke van Giersbergent pedig nem lehet nem szeretni. Itthonról (amire nem is számítottam) magasan a Sex Action új lemeze tarolt.

Ami nem fért fel, de kimondottan jólesett, az például az Artillery, a számomra is meglepetést okozó In Vain, és végre van új Wackor lemez (csak annyira év végén jött ki, hogy nulla időm volt bővebben barátkozni a dalokkal), és ha már hazai föld, Lukács Peta szólólemeze is kimondottan erősre sikerült. A Hypocrisy hozta a kötelező jót, Joe Satriani sem tud rossz lemezt kiadni, a Motörhead hála az égnek, még létezik, a Terror is a tőlük elvárható szintet nyújtotta, ami mindig jólesik, az Extol sem rossz, de listára nem raknám már, és a Soilwork dupláját is sokat hallgattam az év első felében. Az Ashes Of Arest már csak Van Williams és Matt Barlow miatt is illik szeretnem, a Volbeat meg Volbeat, a Hatchet remek meglepetés, a Kingdom Come pedig kellemes most is. Az is most fordult elő velem először, hogy kénytelen voltam elismerni, hogy a Five Finger Death Punch tényleg jó, noha még mindig műanyaggyárnak tartom, de valóban hatásos, és a dupla rész második lemezét is majd meg fogom hallgatni hamarosan. Ja és ne feledjem: idén felfedeztem a Foo Fighterst! És ne feledjem azt sem, hogy kiváló volt az Antal Nimród-féle Metallica film!

A kedvenc daloknál meg úgy tűnik, a líraibb vonal jött be jobban 2013-ban.

Top 20 dal

1. Orphaned Land: Children
2. Alter Bridge: Lover
3. Killswitch Engage: Always
4. Audrey Horne: The Open Sea
5. Jolly: You Against The World
6. Megadeth: Dance In The Rain
7. Satyricon: Phoenix
8. Alice In Chains: Voices
9. Scar The Martyr: Soul Disintegration
10. Black Sabbath: Methademic
11. Rob Zombie: Revelation Revolution
12. Anneke van Giersbergen: Mental Jungle
13. Leprous: The Cloak
14. Korn: Never Never
15. Volbeat: Room 24
16. Alter Bridge: Addicted To Pain
17. Die Krupps: Schmutzfabrik
18. Onslaught: Children Of The Sand
19. Megadeth: Beginning Of Sorrow
20. Scar The Martyr: Never Forgive Never Forget

+1 (ami nem metal, és nem is 2013-as, de a legtöbbet ezt hallgattam az elmúlt évben):
Atif Aslam: Mori Araj Suno

2013 koncertélményei

Ismét csak azt mondhatom, hogy hanyatló tendenciát mutat a koncertlátogatási tevékenységem: volt, amire egészségtelenül megnövekedett office hours miatt nem jutottam el, máskor csak a szokásos „hogy megyek haza" probléma játszott közre, akadt, amikor simán fáradt voltam elindulni, de az is előfordul, hogy már láttam a zenekart, és nem volt kedvem miattuk megint elindulni az éjszakába. A panaszkodás helyett jöjjön inkább az, amin voltam, és igen jól tettem, hogy megnéztem: az év koncertjét számomra az Anthrax adta – annyi boldogsághormont a két Jolly lemez nem tartalmaz összesen, mint amennyi azon az estén kirepült a hangfalakból, és AZONNAL Anthrax koncertet akarok ismét! Az Orphaned Landet nagyon vártam, ha már megírták az év lemezét, és nem is kellett csalódnom, noha Yossi Sassi azért hiányzott a színpadról (és sajnos azóta kiderült, hogy ez már így is marad...). Nagy meglepetésemre a Uriah Heep pecsás koncertje is óriási élményt nyújtott (bár miért lepődöm ezen meg, mikor már láttam őket, és akkor is tetszettek?), a Fates Warning hajós bulija szenzációs élménynek bizonyult, és ha már prog, a Riverside szintúgy. A Suicidal Tendencies már megint szórakoztató volt, és persze a Testament a mocsok nyári hideg ellenére szenzációs koncertet adott. Eric Martin akusztikus estje is tetszett, noha Mr. Biget soha nem hallgatok, a szokásos Depeche Mode koncertet muszáj volt megnézni, de láttam már tőlük sokkal jobbat is, és az Anthrax mellett a nagyobb volumenű koncertek közül egyértelműen Slash (és Myles Kennedy) okozott óriási élményt. Remélhetőleg 2014-ben több mindenre eljutok, egy-két olyan koncert már a naptáramban figyel, amit tűkön ülve várok, és ha kérhetném, Russell Allen valamilyen formációval jöjjön el újra hozzánk.

A mérleg másik feléről se feledkezzünk meg: a Queensryche sajnos nekem nem jött be, elmúlt a varázs, és a Daniel Gildenlöw project Pain Of Salvation akusztikus estje sem nyűgözött le annyira, így inkább azt sajnálom, hogy Anneke előadását nagyrészt sajnos lekéstem. A Volbeatet imádom, de most valahogy nem kapták el a fonalat, vagy én nem kaptam el. Az elején említettem, hogy van, amit kihagytam, és még mindig nem tudom eldönteni, hogy sajnáljam vagy annyira ne dőljek a kardomba. Ilyen például, hogy nem láttam a (fél) Slayert a Hegyalján. Na meg a Downt.

Csalódások

Ebből rengeteg akad. Sajnos. Kezdem azzal, ami egészen egyszerűen nem érdekelt, mert egy előzetes alapján tudtam, hogy nincs dolgunk egymással: Phil Anselmo szólóprojektje, a Newsted lemez, a Soulfly és a Sepultura is érdektelen számomra, az új Amorphisból sem hallottam egy hangot sem, és bizony a The Winnery Dogs sem hatott meg, bár ezt nem nevezném csalódásnak feltétlenül, csak nem az én világom. A Carcassre sem volt igazán időm, meg tán ez sem hozzám szól már. Ami simán nem jött be annyira, mint az előző(ek): Kill Devil Hill, Death Angel (pedig imádom őket, de az új valamiért nem és nem), a Thirty Seconds To Mars (bár ez egyre kevésbé lep meg), a Satyriconnal sem tudok túlságosan mit kezdeni, pedig igyekeztem, a Devildiver dögunalom, és szomorúan kell írnom, hogy az új Ayreon egy hallgatást kapott, de többet nem fog. Ugyanígy a Dream Theater, amit egyszer hallgattam végig, de háromszor kellett közben leállítanom, annyira untam, ami papíron nem lep meg, de hát na! A Queensryche vs. Queensryche versenyre azt tudom mondani, hogy egyik szarabb, mint a másik, viszont ami szomorúsággal tölt el, hogy a Stone Sour duplájának a második fele is szégyenteljesen semmitmondó.

Ami nem lemez, de nem vidám téma: abszurd az a bohóckodás, amit a Slipknot művel kikerült, Joey Jordison nélkül tényleg nem lesznek sosem egész, teljesen felesleges ez már így. Szörnyen sajnálom, hogy Mike Portnoy nélkül megy tovább az Adrenaline Mob, és még ha érthető is, miért, de azért nem esik jól, hogy a God Forbid is bedobta a törölközőt. Na de hogy Kirk Windstein is otthagyta a Downt, az egyenesen felháborító!

Gyászhírből sajnos 2013-ra több jutott, mint máskor, és ami felett még mindig nem tudok napirendre térni, az, hogy legkedvencebb zenekarom soha többé nem lehet egész: Jeff Hanneman hiánya betölthetetlen űrt hagy maga mögött. Az is vérlázító, hogy Dave Lombardo sincs már a zenekarban, fél Slayer meg nem Slayer, de örülök, hogy láthattam őket néhány alkalommal „egészben".

Arról a gyomorforgató esetről meg a kevésnél is kevesebb szót óhajtok ejteni, ami az év végét felbolygatta a rockvilágban...

Várom

(Egyelőre) várom az Adrenaline Mobot, de az előzetesek alapján tartok tőle, hogy koppanás lesz a vége. Talán lesz végre új Tool, meg ugyan nem a szívügyem a zene, de tőlem kötelező, hogy várjam a Sanctuaryt (ha tényleg megjelenik végre). Ugyanitt muszáj megemlítenem, hogy már készülnek az új Psychotic Waltz dalok, hátha abból is lesz valami, és természetesen a (fél) Slayer új lemezére is kíváncsi vagyok. Na meg végre lesz új Winger (könyörgöm, koncert is legyen itthon!), és hátha lesz új Anthrax is, meg új Megadethet is rebesgettek a vöröshajú madarak, noha a tempó kicsit dreamtheaterisztikusnak tűnik. Azt meg majd egy év múlva megmondom, hogy a Judas Priestre érdemes volt várni vagy sem. Az is érdekel, mire megy Peter Dolving nélkül a The Haunted, az m betűsök közül a Mastodon új anyagát is szeretettel várom, és legyen új Slash lemez is, mert szörnyen nagy szükségem van rá. És ha már tavaly hirtelen Foo Fighters rajongó lettem, természetesen várom az új albumot tőlük is.

Draveczki-Ury Ádám

Az év albumai

1. Trouble: The Distortion Field
2. Protest The Hero: Volition
3. Fates Warning: Darkness In A Different Light
4. Alice In Chains: The Devil Put Dinosaurs Here
5. Killswitch Engage: Disarm The Descent
6. Black Sabbath: 13
7. Carcass: Surgical Steel
8. Clutch: Earth Rocker
9. Black Star Riders: All Hell Breaks Loose
10. Kill Devil Hill: Revolution Rise
11. Stryper: No More Hell To Pay
12. Onslaught: VI
13. Korn: The Paradigm Shift
14. Alter Bridge: Fortress
15. Jex Thoth: Blood Moon Rise
16. Motörhead: Aftershock
17. Spiritual Beggars: Earth Blues
18. Annihilator: Feast
19. James LaBrie: Impermanent Resonance
20. The Winery Dogs: The Winery Dogs

Ugyan soha korábban nem hallottam/olvastam annyi fanyalgást a könnyűzene és azon belül a rock/metal színtér általános állapotáról, mint 2013-ban, az előző év szerintem lényegesen erősebb volt a megelőzőnél. Az már persze vitaképes felvetés, merre tart manapság a műfaj, illetve hogy egyáltalán tart-e valahová, és mennyire áldás vagy átok a netkorszak hozta szétaprózottság, de ebbe garantáltan nem itt fogok belemenni. A fentiek mellett mindenesetre egy csomó minden tetszett még: Amon Amarth, Megadeth, Scar The Martyr, Pro-Pain, Suicidal Tendencies, dUg Pinnick (szólóban és a PGP projekttel egyaránt), Hatriot, Hatchet, Death Angel, Tom Keifer, Artillery, Avatarium, Rob Zombie, In Solitude, Enforcer, Santa Cruz, Soilwork, Five Finger Death Punch, Michael Monroe, Newsted, Voivod, Deep Purple, Ghost, tényleg napestig sorolhatnám. És akkor azokról a lemezekről még szót sem ejtettem, amik szintén bejöttek, de egyszerűen fizikailag nem jutott elegendő időm rájuk… Itthonról a gyilkos Mörbid Carnage, a megújult Sex Action, az Apey & The Pea, a Neck Sprain EP-je és a Magma Rise jött be igazán (utóbbinál az ének továbbra sem az esetem, de a zene annyira ütős, hogy még ez sem tud zavarni), illetve a két nemzetközi szinten is kiemelkedő gitárfenomén, Lukács Peta és Király István albumait hallgattam sokat.

Az év dalai

1. Trouble: The Broken Have Spoken
2. Killswitch Engage: In Due Time
3. Megadeth: Kingmaker
4. Santa Cruz: Relentless Renegades
5. Fates Warning: O Chloroform
6. Scar The Martyr: Cruel Ocean
7. Alice In Chains: Hollow
8. Five Finger Death Punch: Weight Beneath My Sin
9. Trouble: Paranoia Conspiracy
10. De La Cruz: Street Level
11. Protest The Hero: Drumhead Trial
12. Five Finger Death Punch: My Heart Lied
13. Black Sabbath: Damaged Soul
14. Kill Devil Hill: Leave It Behind
15. Black Star Riders: Valley Of The Stones
16. Korn: Love & Meth
17. Fates Warning: Firefly
18. Black Sabbath: Loner
19. Trouble: Butterflies
20. dUg Pinnick: If U Fuk Up

Az év koncertjei

Az utóbbi években már nem érzem szükségét, hogy feltétlenül ott legyek minden koncerten, ami csak egy kicsit is érdekel, ezen a téren elsősorban az igazán nagy kedvencek, illetve a még nem látott favoritok jelentik a prioritást. Utóbbiból idén kevés akadt itthon, előbbiből azonban annál többet volt szerencsém látni. Az év és egyben életem egyik legemlékezetesebb koncertélményét mindenképpen a Black Sabbath szolgáltatta Prágában, és óriási örömömre szolgál, hogy mindezt nem csak a névnek szóló kötelező tisztelet mondatja velem, hanem az a minden szempontból száz százalékos show, amit az öregek nyomtak a cseh fővárosban. Nagyon jó lenne egyszer még Budapesten is átélni ezt a csodát… A hazai bulik közül kiemelkedett a Slayer és a Down kettőse Tokajban, az Anthrax a Budapest Parkban, illetve a Fates Warning és a Gojira az A38-on, ezt az öt estét rangsorolni sem nagyon tudnám, mind életre szóló útravalót adott. Imádtam Slash csapatát, a Suicidal Tendenciest, az Airbourne-t, a Pro-Paint, a Jex Thoth-ot, Eric Martin akusztikus buliját, sőt, a szokásos hangzásproblémák ellenére a Testamentet is roppantul élveztem. A Todd La Torre-féle Queensryche úgy tetszett, hogy nem tetszett, és úgy nem tetszett, hogy tetszett, a Depeche Mode-ot viszont ezúttal kifejezetten lassúnak és unalmasnak találtam.

Az év csalódásai

Mint már sokszor leszögeztük, egy halálesetre nem jó szó a „csalódás”, így inkább úgy fogalmaznék, hogy az év sokkját mindenképpen Jeff Hanneman váratlan távozása jelentette, amire alighanem tényleg senki nem számított, pók ide, pia oda. Ez bizony olyan súlyú tragédia volt, mint Ronnie James Dio vagy Dimebag Darrell halála: Jeff nélkül sosem lehet már ugyanaz a műfaj, mint előtte, hiszen részben miatta fejlődött olyanná, amilyennek ma ismerjük. Pótolhatatlan veszteség… Clive Burr, Jan Kuehnemund és Trevor Bolder szintén nagyon hiányzik majd, szegény Chi Cheng számára viszont inkább megváltás lehetett a vég. Nyugodjanak békében mind – meg persze Lou Reed és Ray Manzarek is, akiknek a zenéje sosem állt hozzám közel, de a jelentőségüket címeres ostobaság lenne elvitatni.

Ami a további személyi kérdéseket illeti, a Slayer és Dave Lombardo szakításának nyilván nem örülök, de elfogadtam, pláne, hogy Paul Bostaph visszahozatala zeneileg és a tábort tekintve is a lehető legjobb döntésnek tűnik. Őszintén szólva könnyebben el tudom képzelni így Kerry Kingéket, mint a Joey Jordison nélküli Slipknotot… Kirk Windstein kilépése a Downból szintén komoly érvágás (bár így legalább a Crowbar aktívabb lesz), és annak sem örültem, hogy Mike Portnoy kifarolt az Adrenaline Mobból, pláne, hogy társai ezután képesek voltak a fakezű, botlábú A.J. Perót a helyére ültetni. Az eddig megismert új dalok sem igazán győztek meg. Egy Richie Sambora nélküli Bon Jovi is elég neccesnek tűnik (nem mintha vele képesek lettek volna igazán értékelhető albumot készíteni 1995 után…). A feloszlások közül a God Forbid szétszéledése érintett érzékenyen, a 2000-es évek egyik legizgalmasabb brutál csapatának tartottam Doc Coyle-ékat. Remélem, az egyes tagoktól azért jönnek majd még érdekességek… Nagy kár a Forbiddenért és a Blessed By A Broken Heartért is.

Lemezfronton mindenképpen a Bullet For My Valentine produkálta a mélypontot az egészen valószínűtlenül rossz Temper Temperrel, de a Stone Sour monstre dupla konceptalbumának második részét is méltatlanul gyengének tartom, és az Avenged Sevenfoldról sem lett pozitívabb a véleményem augusztus óta. A Soulflynak is sikerült kihoznia egész karrierje legrosszabb lemezét – Max Cavalera példáján jól látszik, hogy egyszerűen nem lehet, nem szabad fél évtized leforgása alatt hat nagylemezt megjelentetni, még akkor sem, ha mindez két név alatt is történik. Sikeresen fordított át lehangoló mélyrepülésbe egy abszolút nyerő szériát… A Derrick-féle Sepulturával egészen megbékéltem az utóbbi pár album révén, de a hosszúcímű lemez megint nem tetszett, a Dream Theaternél meg kezdek belenyugodni, hogy vége a barátságunknak, az új albumot ugyanis valami egészen félelmetesen üresnek és érdektelennek találom. Phil Anselmo szólóalbumánál értem, mire ment ki a játék, és ezt értékelem is egy bizonyos szintig, de hallgatni ettől még nem igazán van kedvem az anyagot, noha csalódásnak semmiképp sem nevezném (pláne, hogy végre találkozhattunk is Phillel Tokajban, és – ebben az esetben tudom, hogy Kiss kolléga nevében is nyugodtan beszélhetek – az ott készített interjú egész shockos pályafutásunk egyik legpozitívabb, legemlékezetesebb élménye volt). A Queensryche esetében Geoff Tate pont olyan szemetet produkált, mint amilyenre számítottam tőle, a hangszeresek albuma pedig legjobb esetben is maximum korrekt volt – azokat a szuperlatívuszokat semmi sem indokolja, amikkel itt-ott találkozom a lemez kapcsán. Változatlanul az a meggyőződésem, hogy a régi hívek görcsösen, mindenáron szeretni akarják, amit hallanak, és ezért aránytalanul túlértékelik a produkciót (ami egyébként jó, de semmilyen szinten sem emlegethető az 1994-ig tartó korszak lemezei mellett). Az év talán legtöbbet köpködött albumával, a Megadeth Super Colliderével viszont pont fordítva állok: itt épp az óriási gyűlölködést nem tudom mire vélni. Tény, hogy nem a legjobbjuk ez a lemez, de mintha mindenki elfelejtette volna, hogy stílusát tekintve a zenekar 1992 és 1997 között is nagyjából ilyesmiben utazott, pedig az volt a legsikeresebb korszakuk… Aki szerint ez az anyag bármilyen szempontból is olyan, mint a Risk, az valószínűleg egyiket sem hallotta soha az életben.

2014 reménységei

Manapság már nem igazán merek reménykedni abban, amit egyébként a legjobban szeretnék, vagyis hogy hirtelen érkezik egy új csapat a semmiből, és egyből két vállra fektet valami radikálisan új, mindent más perspektívából láttató, mégis ellenállhatatlan muzsikával. Így aztán igyekszem egyre reménytelenebb módon lépést tartani az egyre több újdonsággal, de közben azért mégis a kedvenceket várom a legjobban, különös tekintettel a vízválasztóhoz érkezett Slayerre, az Exodusra, a Machine Headre, az Anthraxre, az Overkillre, a Wingerre, a Crowbarra, a Judas Priestre, az Armored Saintre, a Mastodonra meg a Down újabb EP-jére. A Jake E. Lee-féle Red Dragon Cartelről már tudom, hogy jó, de Sebastian Bach illusztris társakkal készülő új albumában is bízom, és érdekel, mivel rukkol elő Glenn Hughes, a Gojira, a Living Colour, a Grand Magus, az Obituary, a Uriah Heep, a Biohazard, a régi-új felállású The Haunted meg a Black Label Society. Nem lenne rossz, ha érkezne valami újdonság a Psychotic Waltztól, John Sykestól, a Teslától, a Whitesnake-től, a Ratt-től, a Def Leppardtól és a Mötley Crüe-től is, bár utóbbi kettő esetében szinte biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy 2015-re tolódnak majd az érdemi történések, mint a Metallica, az Iron Maiden, az AC/DC, a Tool és a Slipknot esetében is. Bár az iowai bohócok kérdése amúgy is kényes Jordison nélkül – én a magam részéről mindenesetre nagyon nem szeretném, ha zeneileg is még inkább egymásra csúszna a banda a Stone Sourrel…

Bertli Zoli

A legjobb lemezek

Önkéntelenül is ráncba ugrott a homlokom, amikor sorrendbe kellett szednem az idei termésből azokat, amelyekkel rokonszenveztem. Személyes értékítéletem szerint az első három helyet üresen hagynám, amitől a szerkesztők kiakadnának, és oda lenne a busás tiszteletdíj hátráltatnám a munkájukat. Túl minden osztályozáson és aktuális pontszámon, egyetlen olyan album sem talált meg 2013-ban, amire azt mondanám, hogy oda-vissza lenyűgözött – mint például a tavalyi H.E.A.T. vagy a Blessed By A Broken Heart –, de valljam meg, ha minden évben olyan lenne a legrosszabb lemez, mint az idei dobogósaim bármelyike, egész jól meglennék.

Nem hagyhatom szó nélkül kiemelt kedvenceim halvány produkcióját: a Dave Művek Super Colliderje úgy lett nálam negyedik, hogy egyszerűen szégyelltem magam lejjebb helyezni őket, és dobogótlanításuk még úgy is bekövetkezett, hogy korábbi érdemeik elismerése is benne van a teljesítményükben. A pódium helyezettjei viszont egyértelműen várakozásaimon felül teljesítettek, a dilis germánok pedig azért tudtak elsők lenni, mert adtak egy szuper koncertet is, pedig róluk már le is tettem egy kicsit a korábbi évek rossz tapasztalatai mián. A Dream Theater 2013-ban nekem nagyon, de nagyon kellemes meglepetés, idejét sem tudom, mikor hallgattam ennyire szívesen a zenéjüket (dehogynem tudom: 1995-ben). Tény, hogy ezúttal valahogy nem úgy hangzik az Álomszínház, mintha hatalmasat akarnának dobni, hanem simán csak alkottak egy nagyszerű lemezt, amelyben benne vannak azok a hangulatok, hangszínek, megoldások, amelyek miatt milliók kedvelték meg őket.

Hiába van a listán jó pár dallamos szentség, személyes istenségeim aktuális megjelenései, David Readman, Michael Kiske vagy Jeff Scott Soto, önmagukban kevesek voltak ahhoz, hogy megállás nélkül hallgassam zenéjüket heteken át. Readman ráadásul két lemezzel is jelentkezett, furcsamód pont a B terv sikerült jobban, a retro-hard rock Voodoo Circle többször kellette magát a lejátszóimban, mint az anyaklub, a Pink Cream 69. Utóbbi roppant kellemes lett, a szó minden előnyös és biztonsági értelmében.

És miért csak tizenhat album? Mert ennyi az, amit egy vagy két alkalomnál többször is meghallgattam. Távolról sem szeretnék fellengzős lenni, de egyszerűen nem ragadt meg több produkció a kelléktáramban, és annak nem látom értelmét, hogy csak azért legyen, mondjuk tizenhetedik az Avenged Sevenfold, hogy eggyel több összesítésben szerepeljen, miközben képtelen voltam rá odafigyelni, bármennyire is akartam, mert olyannyira dögunalmas lett.

Ez tehát a 2013-as rangsorom, amely persze távolról sem rangsor, és még csak komolyan sem kell venni, két hét múlva valószínűleg körbeszaladgálnak a résztvevők.

1. Helloween: Straight Out Of Hell
2. Voodoo Circle: More Than One Way Home
3. Dream Theater: Dream Theater
4. Megadeth: Super Collider
5. W.E.T.: Rise Up!
6. Airbourne: Black Dog Barking
7. Pink Cream 69: Ceremonial
8. The Poodles: Tour De Force
9. Alter Bridge: Fortress
10. Hardcore Superstar: C'me Take On Me
11. Joe Satriani: Unstoppable Momentum
12. Place Vendome: Thunder In The Distance
13. Death Angel: The Dream Calls For Blood
14. Deep Purple: Now What?!
15. Steve Lukather: Transition
16. Annihilator: Feast

Top 10 dal

1. Voodoo Circle: Graveyard City
2. Helloween: Waiting For The Thunder
3. Airbourne: Animalize
4. Megadeth: Kingmaker
5. The Poodles: Mysery Loves Company
6. W.E.T.: Learn To Live Again
7. Airbourne: No One Fits Me (Better Than You)
8. Dream Theater: The Enemy Inside
9. Pink Cream 69: Right From Wrong
10. Stryper: The One

2013-as koncertek

1. Jeff Scott Soto. Jeff Scott Soto. Jeff Scott Soto. A nyakigláb fickó nem téved, nem hibázik, csupa öröm, csupaszív személyiség és egyszemélyes rockcirkusz, minden vállrándítása, lépése, kézmozdulata élményszám, egy szibériai koncentrációs tábor betonalapját is megolvasztaná egyetlen lélegzetvételével. A Barba Negrában szemtanúi lehettünk ismét, ahogy képes magával ragadnia a közönséget, és amilyen játszi könnyedséggel teszi zárójelbe még más rutinos énekesek teljesítményét is. Csodálatos előadó, varázslatos ember. Mellesleg a zenekarát is rendre úgy válogatja össze, hogy abba lehetetlen belekötni sem zeneileg, sem személyiségük szempontjából.
2. Slash feat. Myles Kennedy And The Conspirators. Így, kiírva végig, mert bizony így dukál. Majdnem az év koncertje volt, ha nem lett volna később JSS. Viszont olyan közvetlen, jó hangulatú koncertet adott a brigád még egy nagy helyszínen is, mintha a nappalimban lettek volna, és úgy is szóltak: rövid életem egyik, ha nem a legprecízebb megszólalású előadása volt. Elképesztő tisztaság, felkészültség és elegancia jellemezte a műsort, de mégsem hiányzott a nyers rock. Slash az Slash, élmény volt testközelből nézni, hallgatni, Myles Kennedy pontossága és tehetsége pedig magával ragadó volt, a Konspirátorok is lelkesen támogatták a főszereplőket. 10 pont.
3. Helloween, PeCsa. Slágergyűjtemény volt, viccesek voltak, precízek voltak, alig akadt üresjárat, ha mégis, akkor azt Markus bohóckodása áthidalta. Nem szólt ugyan mindig kifogástalanul, de a belső magnó olyankor kompenzált, összességében pedig azt kellett mondanom, hogy renoméját – amelyből sajnos az elmúlt években veszített nálam – kellően helyretette a csapat. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy vigyorogva hagytam el a termet. Koncert után persze.
4. Airbourne, Club 202. 70-80 perc tömény rock'n'roll, éppen akkor, amikor az embernek semmi másra nincs szüksége, mint lazulni egy feszítettebb időszak után. Nálam tökéletesen betalált, sallangmentes előadás volt, színpad, erősítők, dob, gitárok, 2/4 szünet nélkül, kész, köszönjük, épp, ami kell. Runnin' wild and free, hazafelé szakított az autóban is.

Csalódások 2013-ban

Várakozásaim

Megadeth. Remélem, Mustaine kap valami gellert, ami ismét megvadítja, az Endgame például úgy oda van rakva, hogy simán meg tudom hallgatni bármikor oda-vissza, a Szentháromság (R-C-Y) után is. Na, ilyesmit várok ezúttal is. Lesz új H.E.A.T. is, amely a minták alapján ígéretes, a videók szerint meg nincsenek nagyon befeszülve a srácok, tehát minden adott a jó hangulathoz. Hátha lesz Indiana Jones 5. Kit érdekel, milyen vén már Indy, ő akkor is Indy. Egyebet nem tudok elmondani, kérem, kapcsojja ki!

Kiss Gábor

2013 legjobb lemezei

1. Black Sabbath: 13
2. Death Angel: The Dream Calls For Blood
3. Fates Warning: Darkness In A Different Light
4. Voivod: Target Earth
5. Havok: Unnatural Selection

A többi pedig amilyen sorrendben épp eszembe jutott:

Megadeth: Super Collider
Suicidal Tendencies: 13
Artillery: Legions
Pretty Maids: Motherland
Deep Purple: Now What?
The Ocean: Pelagial
Skid Row: United World Rebellion: Chapter One
Vicious Rumors: Electric Punishment
Ministry: From Beer To Eternity
Alice in Chains: The Devil Put Dinosaurs Here
Trouble: The Distortion Field
Onslaught: VI
Mystic Prophecy: Killhammer
Kill Devil Hill: Revolution Rise
Sodom: Epitome Of Torture

„Hogy mit várok 2013-től? A Black Sabbathtól és a Slayertől bármit!" – mindössze ennyit írtam az év reménységei címke alá legutóbb, és álmomban sem gondoltam volna azonban ekkor, hogy két örök favoritom közül a fiatalabbik emblematikus gitárosáról, Jeff Hannemanról írhatok nekrológot alig néhány hónap múlva, illetve személyes kedvenc dobosom, a szerkesztőség részéről is egyöntetűen hozsannázott Dave Lombardo távozása is tovább fogja borzolni a Slayer fanok idegeit. 2013 minden bizonnyal a Slayer történetének legrosszabb éve volt, de bízom benne, hogy idén megrázzák magukat, és egy méregerős lemezzel bizonyítják, még mindig ők a thrash metal császárai.

Szerencsére másik kedvencem, a Black Sabbath háza táján nagyszerűen alakultak a dolgok: a 13-nel maximálisan elégedett vagyok, Prágában pedig életem egyik legnagyobb koncertélményét kaptam tőlük. Nem túlzás, hogy a kétórás buli alatt végig futkosott a hideg a hátamon, ennek a hatásnak pedig a közelébe sem érhetett idén senki. Ha viszont nem lett volna a Sabbath-show, akkor a fezenes Deep Purple, a bécsi Skid Row – Ugly Kid Joe páros, a tokaji Slayer és a hajós Fates Warning bizony komoly küzdelmet folytatnának az év koncertje címért.

Bízom benne, hogy ha már a Forbidden sajnálatos módon nyugdíjazta magát, idén a Dark Angel és a Toxik méltóképpen újjáalakulva kárpótolja majd a thrashereket. Lemezek tekintetén pedig leginkább a néhány napja beígért Judas Priest nagylemez, az igencsak esedékes új Exodus, illetve a kanyarban lévő, ismét csak Stu Blockkal érkező Iced Earth korong csigázott fel, de kíváncsian várom, mivel fog előrukkolni Dave Mustaine a sokak által kárhoztatott, véleményem szerint azonban teljesen okés Super Collider folytatásaként.

Koroknai Balázs

2013 lemezei

A Zúr 2013. esztendeje lett az az év, amikor annyi igazán jó lemez sorakozott fel, magát egymás hegyén-hátán felkínálva, hogy még jócskán maradt is belőlük hallgatnivaló 2014-re. Éppen az ellenkező tendenciát éreztem a tavaly, és az év végi listázáskor valóban azt kellett látnom, hogy 2012-höz képest idén elmaradtak a nagy rácsodálkozások – ez a bőség éve volt. 2013 ugyanakkor az Ulver éve is volt, akikkel egyszerűen muszáj volt rengeteget foglalkozni, még akkor is, ha nem produkáltak olyan kaliberű rohamot érzékszerveink ellen, mint mondjuk a nemrég jubilált Blake album idején. Garm csapatán kívül ismét akadt két olyan nagyszerű norvég brigád, akik feliratkoztak nálam a legfelső ligába: a Vulture Industrieshoz képest az In Vain egy paraszthajszállal és egy felejthetetlen koncerttel teljesített jobban. A Daft Punk szállította az év (szükséges) poplemezét, a többiek pedig egyszerűen jók voltak. Az is szokatlan, hogy akik pedig az alábbi felsorolásból most kimaradtak, számomra egyáltalán nem nyújtottak maradandót. Mellékszál, de a hallottak alapján csont nélkül felfért volna az albumlistára még hazai favoritom, a Watch My Dying is, de ők ezúttal egy EP-ig jutottak csupán (végre).

1. In Vain: Ænigma
2. Daft Punk: Random Access Memories
3. Ulver: Messe I.X - VI.X
4. Vulture Industries: The Tower
5. Ulver: Live At Roadburn

Aeternus: ...And The Seventh His Soul Detesteth
Andy Winter: Incomprehensible
Code: Augur Nox
Cult Of Luna: Vertikal I & II
Depeche Mode: Delta Machine
Ereb Altor: Fire Meets Ice
Leprous: Coal
Magma Rise: The Man In The Maze
Nine Inch Nails: Hesitation Marks
Oranssi Pazuzu: Valonielu
Pet Shop Boys: Electric
Shining: 8 ½ - Feberdrömmar I Vaket Tillstånd
Summoning: Old Mornings Dawn
Trouble: The Distortion Field
Volbeat: Outlaw Gentlemen & Shady Ladies

Koncertélmények

A tavalyi évhez hasonlóan idén is szinte kizárólag pozitív élmény ért a nézőtéren, de az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy vidékiként továbbra is nagyritkán és jó okkal indulok el kétes végkimenetelű eseményekre. 2013 legelemibb koncertélményét Ákosnak köszönöm, aki két színházi estén is a tenyeréből etetett, amit azért is szégyentelen büszkeséggel vallok be, látva a különféle köpködő pózokba merevedett „érdekeltek" reakcióit. Mindezen felül csodálatos volt meglátni, felépíteni és ledönteni a Falat, megízlelni végre az Enslaved élő energiáját és elindulni az In Vain társulatával, várhatóan világhódító útjukra. És akik jöhetnek bármelyik évszakban ezután is: a rongylábú Volbeat és a szigorúan mulatságos Watch My Dying. Az a néhány név pedig, ami 2014-re előre látható, már önmagában is hasonló minőségű és mennyiségű folytatást ígér...

Csalódások és reménységek

A zenészhalál, mint a halál egyetlen formája sem „csalódásként" ér el engem, így az idei veszteségeinket is leginkább mély szomorúsággal vettem tudomásul. Örömmel látom ellenben, hogy a zenei szolgáltatás, mint olyan, rátalálni látszik megújult formáira, és ebből mi, zenehallgatók különösen sokat profitálunk. Vagyis a körforgás, nagyszerű természetéhez híven, továbbra is újjáteremti szórakoztatásunk tárgyát. E mottó mentén zárom a 2013-as, és kezdem a 2014-es évet, és kívánok magunknak mindehhez remek társaságot, mert úgy az igazi!

Nagy Andor

2013 – Egy év a 13-as szám bűvöletében

Itt van újra az év vége, és vele itt van újra a szokásos évösszegző listázás is! Néhányunk számára rémálom, mások kimondottan imádják a napokig tartó összesítéseket, táblázatok gyártását, átfirkálgatásokat, agyalásokat, majd az utólagos rádöbbenést, hogy a féltő gonddal összesített listáról hogy maradhatott ki éppen az egyik kedvencünk! 2013 ráadásul – ellentétben például az azt megelőző esztendővel – kifejezetten erősnek is mutatkozott, így aztán fokozott idegi megterhelést jelentett számomra (is), hogy összedobjak egy épkézláb, vállalható 20-as listát. Hogy előre lelőjem a poént: újfent nem sikerült, így aztán most is csalok. Azaz – az eddigi évekhez hasonlóan sorrend most sincs, pusztán ABC-rend, és ismét nem tudtam leszűkíteni 20-ra a kedvenceket, ezért 20+20-szal támadok. Az első húszas csoport az überkedvenceké, a második pedig azoké, akiket ilyen-olyan okból nem volt szívem kihagyni.

Hát igen, a 13-as szám bűvöletében élő évben minden volt: nagy visszatérés (gondoljunk csak mindnyájunk ősapjaira, a Black Sabbathra, a természetesen ismét megváltozott felállású Trouble-re, a kibaszott Pro-Painre, a még kibaszottabb Suicidal Tendenciesre, vagy épp itthon a nimfomán Sex Actionre, esetleg a piszén pisze kölyökmackóra, a Wackorra), remek debütálás (Avatarium, Uzipov, Apey & The Pea), és még több olyan, aki szimplán csak hozta a tőle elvárható igen magas szintet (Alice In Chains, Melvins, Sahg, Bad Religion, Volbeat, Monster Magnet). Mindenkit megdöbbentett, mennyire erős lemezt pakolt le az asztalra a Motörhead, milyen befogadható lett a Tomahawk, mekkorát váltott az Audrey Horne, vagy épp mennyire próbálkozik megállni Josh Homme nélkül is a saját lábán a Kyuss Vista Chino.

Voltak remek énekesnős lemezek (Jex Thoth, Blood Ceremony), még remekebb énekesesek (Spiritual Beggars, Tracer, Hardcore Superstar), és egészen biztosan csodálatos instrumentálisak is (csak ezeket nem igazán csípem). Torát ülte a retro (Kadavar, Orchid, In Solitude), de áldoztunk a modernség oltárán is (Kvelertak, Killswitch Engage). Év közben pedig arra is rádöbbentem – ki tudja hányadszor, és ki tudja, hányszor még – hogy a világ legjobb zenekara vitán felül a marylandi Clutch. Soha rosszabb évet, Pajtások!

A legjobb 20

Airbourne: Black Dog Barking
Alice In Chains: The Devil Put Dinosaurs Here
A Pale Horse Named Death: Lay My Soul To Waste
Apey & The Pea: Devil's Nectar
Avatarium: Avatarium
Bad Religion: True North
Black Sabbath: 13
Blood Ceremony: The Eldritch Dark
Clutch: Earth Rocker [2013 legjobb lemeze]
Jex Thoth: Blood Moon Rise
Melvins: Tres Cabrones
Motörhead: Aftershock
Orchid: The Mouths Of Madness
Sahg: Delusions Of Grandeur
Spiritual Beggars: Earth Blues
Tomahawk: Oddfellows
Tracer: El Pistolero
Trouble: The Distortion Field
Uzipov: Uzipov
Wackor: Dramatically Different

A majdnem legjobb 20

Amplifier: Echo Street
Audrey Horne: Youngblood
Big Business: Battlefields Forever
Black Star Riders: All Hell Breaks Loose
Death Angel: The Dream Calls For Blood
Dropkick Murphys: Signed And Sealed In Blood
Hardcore Superstar: C'mon Take On Me
In Solitude: Sister
Kadavar: Abra Kadavar
Killswitch Engage: Disarm The Descent
Kvelertak: Meir
Lumberjack Commando: The Bad Memories Lodge (EP)
Magma Rise: The Man In The Maze
Monster Magnet: Last Patrol
Neck Sprain: God's Snake (EP)
Pro-Pain: The Final Revolution
Sex Action: Olaj a tűzre
Suicidal Tendencies: 13
Vista Chino: Peace
Volbeat: Outlaw Gentlemen & Shady Ladies

2013 koncertjei

Na, ezt aztán sajna igazán könnyű lesz összegeznem, mivel a tavalyi év során - még az előző évekhez képest is - ilyen-olyan-amolyan okokból végképp sikerült hamisítatlan szobarockerré átvedlenem, és még a minimálisnál is kevesebb concertón vettem részt. Amin ott voltam, az viszont legalább ütött rendesen! Így leginkább a februári Slash fellépésről, illetve a Hegyalja Fesztiválról őrzök kellemes (és némileg hiányos) emlékeket. Ez utóbbin leginkább az örömünneppé váló Down koncert kápráztatott el, illetve a Jeff Hanneman halála miatt sajnos már gyászosan különlegessé váló Slayer performansz. Hát igen, egy korszak örökre véget ért most, hogy Jeff elment!

2013 csalódásai

Jöjjön hát akkor a legutálatosabb rovat is! Az a baj, hogy az elmúlt év bármennyire is jó volt sok szempontból, majdnem annyi szegmensében mutatott egy igazán rohadék évre jellemző tulajdonságokat. Gondoljunk mindenekelőtt a sajnálatos halálesetekre: sajnos a teljesség igénye nélkül álljon itt Jeff Hanneman, Chi Cheng, Clive Burr és Ray Manzarek neve. Négy különböző egyéniség, négy eltérő sors, ám mindegyikük iszonyatosan fog hiányozni!

Emellett az igazán okádék történések közé tartozott tavaly a nálunk is igen nagy hullámokat vetett (és még hol a vége!) Ian Watkins-féle pedofilügy, aminél undorítóbb dolgot talán még soha nem követett el senki, aki valaha a rockzene közelébe került! Pedig azért – valljuk be teljesen őszintén – ebből a szempontból is erős a verseny. Ehhez képest Joey Jordison Slipknotból való kiebrudalása, vagy Kirk Windstein lelépése a Downból szinte már szóra sem érdemes szúnyogcsípések csupán.

Emellett sajnos igen sok lemezben is csalódnom kellett, de hát ez nyilván minden évben így történik, ebből a szempontból 2013 sem volt kiugróan tré, pláne, hogy azért nem is minden csalódás volt eget rengető. Igazán nagyot a már legkevésbé sem hozzám szóló Queens Of The Stone Age lemez, a megdöbbentően ötlettelen és üres Red Fang, a harmatgyenge Stooges visszatérés, Nick Cave és a Bad Seeds altatóként is remekül funkcionáló révedezése, a szörnyű Mark Lanegan feldolgozáslemez és a színtelen-szagtalan új Filter ütöttek az arcomra. Magyar fronton pedig az Action visszatérése, ami messze-messze elmaradt várakozásimtól, és a mai napig nem sikerült jóra hallgatnom, pedig tényleg jócskán próbálkoztam vele. Az, hogy az új Megadeth és Imperial State Electric korongok, illetve nagy idolom, Dregen szóló-bemutatkozása, vagy a Cathedral végső (?) búcsúja sem hozták azt, amit reméltem tőlük, maximum egyéni szociális problémaként kezelendő.

Remények 2014-re

Hol van már az a kurva Tool lemez?!? Egyébiránt pedig legnagyobb reményem, hogy a Tisztelt Olvasóközönség olvasási és kommentelési láza ugyanazon a magas hőfokon fog égni, mint 2013-ban. Ezzel a felfokozott aktivitással ugyanis – és azt hiszem, ezt a többiek nevében is nyugodtan kijelenthetem – sokszor még minket is sikerült meglepnetek. 2014-ben is veletek ugyanitt!

Oravecz Zoltán

Kedvenc lemezek

1. Alter Bridge: Fortress
2. Killswitch Engage: Disarm The Descent
3. Sahg: Delusions Of Grandeur
4. Motörhead: Aftershock
5. Ashes Of Ares: Ashes Of Ares
6. Pearl Jam: Lightning Bolt
7. GuilThee: Eklektika
8. Moby: Innocents
9. Nine Inch Nails: Hesitation Marks
10. TesseracT: Altered State

Koncertélmény

Gojira, Budapest, A38 Hajó

Csalódások

Alice In Chains: The Devil Put Dinosaurs Here
Black Sabbath: 13
Ministry: From Beer To Eternity
Orphaned Land: All Is One
Sepultura: The Mediator Between Head And Hands Must Be The Heart

Pálinkás Vince

Lemezfronton...

Megmondom őszintén, nem különösebben hoztak lázba a tavalyi megjelenések, leszámítva természetesen a Black Sabbathot és a Fates Warningot. Nyűgösen és fásultan szenvedtem tehát össze néhány 2013-as lemezt, amit öt-tíznél többször sikerült meghallgatni és folyamatosan, sőt egyre jobban tetszettek is. Végülis ha a listára nézünk, mégse olyan kevés, hiszen folyamatosan azon nyűg mindig mindenki a zenei fórumokon, hogy milyen szar volt az aktuális év és hogy öt kedvencet is kínkeservesen lehet összekaparni, nemhogy húszat. Nem feltétlenül osztom ezt a nézetet, de tényleg komoly fejtörést okozott, hogy a lenti hármon kívül mit adjak még hozzá.

2013 top 3-a mindenesetre így néz ki:

1. Black Sabbath: 13
2. Fates Warning: Darkness In A Different Light
3. Avatarium: Avatarium

És alant találhatóak a negyedik helyezettek összevissza sorrendben:

Tom Keifer: The Way Life Goes
The Winery Dogs: The Winery Dogs
Burning Rain: Epic Obsession
Deep Purple: Now What?!
Saxon: Sacrifice
Kill Devil Hill: Revolution Rise
Dream Theater: Dream Theater
Carcass: Surgical Steel
Onslaught: VI
Annihilator: Feast
Trouble: The Distortion Field
Spiritual Beggars: Earth Blues
Warlord: The Holy Empire
Michael Schenker's Temple Of Rock: Bridge The Gap

A „futottak még"-lista tartalmaz olyanokat, akik komoly csalódást jelentettek, olyanokat ,akiket nem tudtam eleget hallgatni (tehát pár hónap múlva lehet hogy a „negyedikek" közé avanzsálnak), de itt is akadnak pozitív irányú meglepetések. Az olvasó fantáziájára bízom, hogy melyik név melyik kategóriába került: Stryper, Ayreon, Queensryche, Avenged Sevenfold, James LaBrie, Five Finger Death Punch, Seven Witches, Megadeth, Vicious Rumors, A Pale Horse Named Death, Hardcore Superstar, W.E.T., Circle II Circle, Pink Cream 69, Helloween, Artillery, Metal Church, Tad Morose, Memory Garden, Voodoo Circle.

E sorok írásának pillanatában fogalmam sincs és lusta is vagyok utánakeresni, hogy milyen megjelenésekre számíthatunk 2014-ben. Mivel azonban idén is volt mibe belecsömörleni, nem aggódom amiatt, hogy jövő ilyenkor is nyűgösen keresgélek-e majd a folderekben és a Shock! archívumban, hogy mit is hallgattam idén egyáltalán? Őszintén szólva jobban izgatnak a kerek évfordulós Klasszikushock, pláne hogy idén én magam is „klasszikusch" korúvá válok majd – meg is lepem magam egy Hegyalja bérlettel, eh eh.

Koncertfronton...

...már sokkal jobb volt az idei év. Dekadens életivetelmnek és központi lakóhelyemnek köszönhetően ugyanis elég sokat mozgok a pesti éjszakában, elmondhatom tehát: pezseg az élet élőzenei téren is. Szinte minden héten több koncerten fordulok meg és a legkülönfélébb műfajokban látok kiváló előadásokat. Meglepő-e vagy sem, nem érzem elnyomva a rockzenét, bár az való igaz, hogy továbbra sem a torzított gitárokra gerjednek a tömegek. Az élő zene viszont, mint olyan, népszerűbb mint valaha és ez jó. Ettől függetlenül persze mindig vannak és lesznek különleges jelentőséggel bíró bulik és ez 2013-ban sem volt másképp.

Magyar eseményeket ritkán emelek ki, hiszen a hazai koncertekre – ahogy fent is említettem – heti, sőt napi rendszerességgel elmehet az ember, az East Müpás fellépése viszont mindenképpen csemegének számított és ahogy utólag megtudtam, még egy Solarisról is lemaradtam ugyanott.

Ami a külföldieket illeti, már év elején borítékolható volt, hogy Slasht nehéz lesz űberelni, de azért pár jóval kisebb kaliberű esemény is meg tudta szorongatni: akusztikusban Eric Martin, majd nem sokkal később a Pain Of Salvation és Anneke, rockosban pedig Jeff Scott Soto adta fel a leckét. A Circle II Circle és a Vicious Rumors dupla power támadása abszolút letaglózott és zúzósra sikerült a nyár is a Testamenttel, a Sudicidal Tendencies-zel és pláne az Anthrax-szel. Az öregek is megmutatták ismét, mitől döglik a légy: a Uriah Heeppel kétszer is találkozhattunk, a Deep Purple pedig végre ismét új dalokat is népszerűsíthetett élőben. Ősszel aztán progoskodhattuk egyet a Fates Warning, majd a Queensryche társaságában és napfényes rock'n'roll zárta az őszt az Ugly Kid Joe/Skid Row kombóval Bécsben.

Egyéb?

Most végiglistázhatnám az év negatívumait, úgyis mint sajnálatos halálesetek, fáradhatatlan trollkodás, egyre jobban elburjánzó intolerancia és ostobaság, egymás meg nem értése, de volt nekem elég bajom 2013-ban ezek nélkül is. Így hát az elhunytakra mindig egy-egy emlékezetes produktumuk újrahallgatásával-nézésével emlékeztem, a trollokon és a többieken igyekeztem inkább csak röhögni. Úgyhogy nagy szavak, közhelyek és tanulságok nélkül annyit tudok mondani: várom a nyarat, mint minden évben!

Polgár Tamás

2013 lemezei

1. Wilson: The Raven That Refused To Sing (And Other Stories)
2. Protest The Hero: Volition
3. Fates Warning: Darkness In a Different Light
4. Spock's Beard: Brief Nocturnes and Dreamless Sleep
5. Extol: Extol
6. The Winery Dogs: The Winery Dogs
7. Black Sabbath: 13
8. DGM: Momentum
9. Ayreon: The Theory of Everything
10. The Aristocrats: Culture Clash
11. James LaBrie: Impermanent Resonance
12. Alter Bridge: Fortress
13. Alice In Chains: The Devil Put Dinosaurs Here
14. Deep Purple: Now What?!
15. Kill Devil Hill: Revolution Rise
16. Pinnick Gales Pridgen: Pinnick Gales Pridgen
17. Lukács Peta: War And Peace
18. Spiritual Beggars: Earth Blues
19. Clutch: Earth Rocker
20. Dream Theater: Dream Theater

Amik bejöttek

Jómagam ugyan tavaly sem fanyalogtam a termést illetően, de ezzel együtt tény, hogy a 2013-as év jóval gazdagabb volt a súlyosabb muzsikák terén és nagyon nehezemre esett húszra leszűkítenem az idei kedvenceim listáját. A nyertes személye már jóformán egy éve biztossá vált, s az elmúlt tizenegy hónap során egyértelműen megbizonyosodtam róla, hogy Steven Wilson karrierje eddigi csúcsalkotását készítette el zseniális (és immár stabilnak tekinthető) zenésztársaival közösen. A Protest The Hero még mindig pofátlanul fiatal legénysége év vége felé megjelenő új lemezével pedig arra világított rá, hogy a minőségi zenének és zenekaroknak némi innovatív gondolkodás segítségével a zeneipar állítólagos haldoklása ellenére is van jövője. Vitathatatlan, hogy a Black Sabbath mellett a Fates Warning visszatérését vártam leginkább, és nyugodtan leszögezhetjük, hogy mindkettő parádésan sikerült, és olyan lemezekkel sikerült előrukkolni, amelyek simán méltók a legendás nevükhöz. Egyikük sem újította meg saját stílusát, de ez így is van jól, a dalok minősége alapján biztosan állíthatom, hogy évek múlva is örömmel fogom elővenni ezeket a lemezeket. A Spock’s Beard szintén visszatérőnek tekinthető, legalábbis a tagcserék miatt, és a Ted Leonarddal készült anyag simán ott van az eddigi legjobbjaik között. (Vérzik a szívem, hogy a koncertet viszont ki kellett hagynom.) Az Extol komplex zsenialitása szintén lenyűgözött, finoman szólva érdemes volt újra összeállniuk. Ritchie Kotzen szólólemezeihez képest persze semmi egetverően új dolgot nem tartalmaz a Portnoyjal és Sheehannel felálló The Winery Dogs, de ezeket a laza hard rock nótákat egyszerűen akárhányszor jólesik hallgatni. Az év meglepetés csapata nálam egyértelműen az olasz DGM volt: Momentum című lemezük nemcsak a félisten Russell Allen vendégszereplése miatt kiemelkedően jó, jóllehet (vagy mondhatnám: mivel) a Symphony X felirat megállás nélkül villog. Az Ayreon-sztori felébresztése is abszolút meggyőzően sikerült, a három eszement muzsikus által gründolt instrumentális The Aristocrats pedig nemcsak a rock/metal-vonalon tartozott az év kiemelkedő alkotásai közé, ráadásul Guthrie Govan és Marco Minnemann így már két lemezzel is szerepel a toplistámon.

A listám második felében főleg régi ismerősökkel találkozni, bár Lukács Peta szólóelőadóként csak most debütált – végre-valahára, és nem is akárhogy. A még csak nem is különösebben megosztó, sokkal inkább össznépileg lesajnált Dream Theater lemez persze nálam sem tartozik a csapat legjobbjai közé, de sokakkal ellentétben én nem tudom nem szeretni ezt a lemezt (sem). Az már más kérdés, hogy inkább csak az irántuk továbbra is meglévő elfogultságomnak köszönhető, hogy végül felkerültek a – nyilvánvalóan őrülten nagy jelentőséggel bíró – húszas listámra, de azért az sem véletlen, hogy James LaBrie szólólemeze ezúttal is előrébb végzett.

Azok közül, akik végül nem fértek fel a listára, de mindenképp az év kedvencei közé tartoznak, elsősorban néhány régi nagy kedvencemet említeném, akik erős, de a korábbiakkal összevetve (számomra legalábbis) kevésbé kiemelkedő albumokat hoztak ki idén: ilyen például a Killswitch Engage (Jesse Leach visszatérése mindenképp komoly fegyvertény, bár én Howard Jonest is csíptem), Satriani, a Soilwork, Steve Lukather, az Annihilator, a Dark Tranquillity, az Amorphis, illetve a Dan Swanö nevével fémjelzett Witherscape. (Utóbbi kritikájával szánalmasan hosszú ideje lógok, nem tudnám összeszámolni, hogy a nálam kábé hat nagyságrenddel hatékonyabb/grafománabb Draveczki kolléga hány alkalommal cseszegetett többé-kevésbé viccelődve emiatt. Azt persze kétlem, hogy kilenc év múlva a Klasszikushock rovatban írnék majd róla, de ha még nem lesz végtelenül anakronisztikus a dolog, a következő hetekben lehet, hogy megemlékezem a lemezről, mert összességében nagyon erős lett.) A már-már abszurd módon szerencsétlen sorsú dUg Pinnick idei két lemezéből nekem egyértelműen a lazább, bluesos Pinnick/Gales/Pridgen-trió tetszett jobban, a szólólemezét hallgatva sajnos néhány nóta kivételével a King’s X utóbbi négy-öt anyagával kapcsolatos felemás érzések lettek úrrá rajtam, bár kétségtelen, hogy ez a keménykedés (is) jól áll neki. A szigorúbb vonalon nagyon bejött az Onslaught és a Carcass úthengere, ahogy az Amon Amarth idei csapása is. És bár szívesen hallgattam, azért összességében nem tartom a Trouble legkiemelkedőbb alkotásának a The Distortion Fieldet, és sajnos a Megadeth Super Collider lemeze, valamint a La Torre-féle Queensryche sem hagyott különösebben mély nyomokat bennem. (A Tate-féle szánalmas vergődés viszont más kategória, az szimplán megmagyarázhatatlanul rossz.)

2013 legjobb dalai

1. Alter Bridge: Waters Rising
2. DGM: Reason
3. Clutch: D.C. Sound Attack!
4. Killswitch Engage: In Due Time
5. Alice In Chains: Voices
6. Spock's Beard: Something Very Strange
7. Kill Devil Hill: Where Angels Dare To Roam
8. The Winery Dogs: Not Hopeless
9. Deep Purple: Body Line
10. Trouble: Paranoia Conspiracy
11. Witherscape: Dead For A Day
12. Soilwork: The Living Infinite II
13. Steve Lukather: Do I Stand Alone
14. Fates Warning: And Yet It Moves
15. Black Sabbath: Age Of Reason
16. Spiritual Beggars: Too Old To Die Young
17. James LaBrie: Letting Go
18. Annihilator: Smear Campaign
19. Pinnick Gales Pridgen: Hang On Big Brother
20. Amorphis: Into The Abyss

2013-as koncertélmények

2013-ban főként családi okok miatt sajnos/szerencsére Kerry King és Phil Anselmo helyett a szaros pelenkáknak, Spongyabobnak és Buzz Lightyearnek jutott a főszerep az életemben (az Alma együttes koncertjétől eddig valószínűleg csak az isteni gondviselés mentett meg...), így még a tavalyi évhez képest is kevés bulira jutottam el. Ezek közül egyértelműen az immár új dalokat (bár nem túl sokat) játszó, és még a tavalyinál is jobb formában lévő Fates Warning volt az egyértelmű győztes, de a nosztalgia mellett Myles Kennedy lehengerlő teljesítménye miatt is nagy élmény volt Slasht végre élőben látni. Lukather mester nem volt viszont élete formájában a Pecsában, ettől függetlenül legközelebb is tutira megnézem, főleg, ha sikerül nem ugyanarra a napra szervezni, mint mondjuk a Pain of Salvationt.

Idén inkább azokról a koncertekről tudok beszámolni, amikről sajnos lemaradtam, és amikkel a többiek beszámolói alapján vesztettem is valamit. Ezek közül kiemelkedik a prágai Black Sabbath, valamint az A38-as Spock's Beard, de ugyanígy szívesen megnéztem volna – a körülmények ellenére is – a Queensryche-ot (és előttük a Perfect Symmetry-t), Hegyalján a Downt és a Slayert, valamint a Gojira-t (főleg a szuperlatívuszokkal emlegetett balatonszemesi bulit), az Anthraxet, a Suicidal Tendencies-t, a Pro-Paint, a European Mantrát, vagy a FEZEN-en a Deep Purple-t (ez utóbbit hamarosan bepótolhatom szerencsére).

Ami csalódást okozott 2013-ban

Egy nevet mondok: Jeff Hanneman. Minden más felesleges szócséplés.

Révész Béla

Az év lemezei

Felemás év volt a 2013-as. Már nyáron, amikor Draveczki-Ury kollégával a bevételt számolgattuk Debrecenben, megállapítottuk, hogy ez bizony jó esztendő az albumok terén. Is. Bivalyerős anyagok jelentek meg, régi-új bandák bukkantak fel, vagy éppen erősítették meg pozíciójukat az élmezőnyben, aki pedig blöffölni próbált, az jól megérdemelte, ha süllyesztő közelébe került. Nem analizálnám különösebben a termést, a listát szándékosan nem számoztam, azzal a kivétellel, hogy a Hypocrisy nálam valóban az év albumát tette le az asztalra, így nem véletlenül biggyesztettem előre. A többi sorrendje szinte lényegtelen.

Jó/nem jó

Az említett Hypón kívül számos kellemes meglepetésben lehetett részünk, a Killswitchtől kezdve a Carcass zseniális albumán át a Death Angelig, amelynek új munkája pokoli erősre sikeredett. Beütött aztán néhány rohadt nagy csalódás is, számomra ilyen volt a Bullet For My Valentine és a Dark Tranquillity idei anyaga, de a Soulfly is jobban tette volna, ha rápihen még a fogócskára a régi rivális Sepulturával, amely szintén nem éppen fennállása legkiválóbb albumát tolta össze. A legnagyobbat Phil Anselmo projektjén keseregtem, a kritika megírása óta is meghallgattam párszor, de nem változott a véleményem. Szerencsére sokkal jobb volt a termés, mint 2012-ben, tarolt a minőség, el lettünk kényeztetve. Legyen így az idén is.

Másfelől: ennyire elbénázott, gyászos végű esztendő is régen volt a metal történelmében. A koncertek és albumok hátterében, a stúdiók homályában és a sajtó villámfényében ezerrel suhantak a csulában úszó nyilatkozatok, az egymás szarozása, a kirúgdosások, a feloszlások, mindaz, ami a bulvárnak remek, a mezei zenerajongónak azonban csak felbassza az agyát. Amit a Queensrÿche művelt, arra már csak legyinteni lehet, Portnoy ugrálása és ideges interjúi egyre bosszantóbbak, a Slipknot belehülyült a saját tanácstalanságába, ehhez képest már csak halkan felnyerítünk, amikor az Antarktisz legdurvább dobosa bejelenti, hogy basztak ám még bármihez is hozzákezdeni, azaz van ám rengeteg ötletük, de most inkább mégsem, vagy majd csak jövőre, utánra, azutánra, habár az is lehet, hogy de mégse. A feloszlásokról és szétszéledésekről már ne is beszéljünk, Kirk Windstein lelépett a Downból, Jordisont kirúgják betonbiztosnak hitt állásából, satöbbi, satöbbi, számomra a legfájdalmasabb mégis az volt, hogy a God Forbid a fantasztikus Equilibrium után egy évvel úgy tűnt el a semmiben, mint langyos fing öt sör után a folyóparton.

Voltak aztán csúnya esetek is. Randy Blythe felmentése végeredményben örömteli eseménynek bizonyult, de nem hinném, hogy annak a srácnak az árnyéka nem fogja kergetni egész hátralévő életében. Tim Lambesis esete a felesége kinyírására szőtt tervekkel ennél már sokkal húzósabb, de az igazi hánytató Ian Watkins képében érkezett el tavaly, aki már jól megérdemelt, 35 éves büntetését tölti azért, amire soha, semmikor, semmilyen körülmények között nincs bocsánat. Ide kívánkozik: szent meggyőződésem volt, hogy ez az eset óriási, mérhetetlen károkat fog okozni a rockzenei piacnak, az imidzsre épülő eladásoknak és a hasonló stílusban lapátoló munkásoknak. Hatalmasat tévedtem, hatalmasat csalódtam: kiderült, hogy az emberi ostobaság nem ismer még olyan tabukat sem, amelyet a velünk született és tanult erkölcsi szabályozók irányítanak. Ennek az istenbarmának ugyanis továbbra is fogynak a lemezei, „sőt, bármilyen hihetetlen, a bírósági ügy és az ítélet még annak ellenére is növelte irántuk a keresletet, hogy több fizikai és digitális terjesztőhálózat is letiltotta kínálatából azokat." Nincs több kérdésem.

És ott van az a rengeteg halál, amelyek közül a legmegrázóbb Jeff Hannemané volt, nem mintha a többi nem lett volna borzalmas hír, de ez valami más volt, valami olyan, amely egyszerre fájt minden generációnak, amely nem tudta és nem is akarta elkerülni a Slayert, mint alapok alapját és építmények építményét.

Elmúlt valahogy 2013, küszködéssel, rossz és jó dolgokkal zsúfolva, néha nevetve, néha sírva, de alapvetően bizakodva. Az idei év jobb legyen. Várni lesz mit bőven, még ha a csodában nem is bízhatunk.