Shock!

Temetni jöttem a Slayert, nem dicsérni. Hangozzék ez bármilyen durván és hatásvadászul, a The Repentless Killogy esetében igenis csak ez lehet a helyes hozzáállás. Az éppen e hónapban hosszú búcsúja legvégére érő thrash metal legendák bevallva-bevallatlanul ezzel a koncertanyaggal akarnak ördöghozzádot mondani fanatikus közönségüknek (egészen biztosan nem így fog történni), ezért aztán egyetlen egy kérdésre kell csak válaszolnunk: méltó-e ez a majd' két és negyed órás alkotás arra, hogy emelt fővel, egész pályájukat szépen összefoglalva köszönhessenek el vele hűséges rajongóiktól, azaz tőlünk. És nem kerülgetem a forró kását: a helyzet úgy áll, hogy a válasz egyértelmű NEM.

Ennek igen sok oka van, a magam részéről az első és legfontosabb negatív körülménynek azt tartom, hogy az égadta világon semmi nem indokolta, hogy a film elejére odabiggyesszék azt a bő negyvenperces thriller-kisfilmet, amelynek nagy része már ismerős lehet a Repentless három klipesített tételéből (Repentless, You Against You, Pride In Prejudice), amelyeket már akkor is bántóan brutálisnak és kínosan agyatlannak tartottam. Na, ezekhez most hozzápasszintottak vagy húszpercnyi további élvezetet, ami csak még semmitmondóbbá tette a már amúgy is rendkívül idióta „történetet". Amit leginkább úgy tudnék felvázolni, hogy Wyatt nevű főhősünk, egy kedves, antipatikus, félszemű fiatalember (a valóban félszemére vak Jason Trost díjnyertes alakításában) szerelme kedvéért maga mögött hagyja a Kéz Testvérisége elnevezésű neonáci (mi más?) szervezetet, akik árulásáért szörnyű bosszút állnak. Majd Wyatt szörnyű bosszút áll azokon, akik szerettein szörnyű bosszút álltak, később szörnyű bosszút áll egy kopasz faszin a börtönben, végül pedig szörnyű bosszút áll Lutheren, a főkolomposon, meg amúgy mindenkin, aki szembejön az utcán. Közben a rabok szörnyű bosszút állnak a börtönőrökön, egymáson és saját magukon.

Én pedig a filmalkotás felétől leginkább arra tudtam csak gondolni, hogy akkor most én is szörnyű bosszút szeretnék állni BJ McDonnell író/rendezőn, aki ezt az egészet a pofánkba fosta, és akinek rendezői kvalitásait jól jelzi, hogy nevéhez korábban kizárólag egyetlen, olyan jó nevű alkotás fűződött, mint A balta 3. Mert jöhet nekem bárki azzal, hogy azért láthatóan volt rá pénz rendesen, meg ott hentel benne a színészóriás Danny Trejo is, és hogy milyen nehéz lehetett ám ennyi kaszkadőr munkáját így összehangolni. Lehet. Én azonban erre az egészre csak egyetlen szót tudok mondani: szégyen.

Aztán – egy rövid stáblista lefutását követően! – érkezett maga a másfél órás, már a veterán Wayne Isham által rendezett koncertfilm is, amiért voltaképpen beültünk ezen a késői órán a filmszínházba, és amire szívem szerint azt mondanám, hogy maradéktalanul kiköszörülte a csorbát, és nem maradt hiányérzetem. De nem tudom ezt mondani, mert nem lenne igaz. Kezdjük ott, hogy hiába harsogja a promó duma, hogy „a 90 perces, szó szerint kirobbanóan energikus koncert a régi rajongók szerint is a Slayer történetének egyik legjobb fellépése volt", ha ez tényszerűen nem igaz. A 2017-es Slayer ugyanis éppen hogy sok minden volt, csak annyira kirobbanóan energikus nem, szegény Mikulás bácsivá változott Tom Araya kábé élete legrosszabb formáját futotta akkoriban, és ez bizony erről a felvételről is lejön (a Seasons In The Abyssben, ami amúgy a kedvenc Saller-dalom lenne, egészen gyenge a hangja), de Bostaph koma sem nyújtja éppen élete csúcsteljesítményét. A King/Holt páros játékába nem tudok és nem is akarok belekötni, mondjuk a gitárokat jól előre is keverték. De a magam részéről a zenekar nyakába nem is varrnék semmit, ez ugye a Slayer, egy precíziós gépezet, emellett az is dicséretes, hogy jól hallhatóan nem voltak utólagos fazonigazítások, polírozások. A mögöttük álló stáb azonban nem remekelt.

Már a kameramanok helyezkedése is elég sajátságos olykor (a Mandatory Suicide alatt mintha egyiküket meg is löknék, ami szépen benne is maradt a moziban), de ami igazából konstans fejfájást okozott, az a vágás. Az, hogy a kameraállások 2-3-7 másodpercenként váltakoznak (túlzás nélkül!) egy videóklip erejéig bizonyára izgalmas lehet, de bő másfél órán keresztül már inkább idegtépő. Egy idő után már úgy éreztem magam, mint Kicsi Alex a Mechanikus Narancsban, amikor a szemét kipeckelik, és gyors egymásutánban változva erőszakos képeket vetítenek le neki. Tudom, hogy többen alkalmazzák ezt a rapid vágásos technikát, de a magam részéről szívből utálom. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy bizony sem a hangerő, sem a keverés nem felelt meg maradéktalanul az elvárásaimnak, sőt, legtöbbször még a fények is egészen fakónak tűntek, meglehetősen sötét összképet kaphatunk.

Hogy akkor mégis miért mondom azt, hogy mégsem bántam meg, hogy éjjeli mozizásra adtam a fejemet jónéhány sorstársammal együtt (akik közül egyesek – mi tagadás – konkrétan be-bealudtak a Killogy megtekintése közben)? Hát mert a klasszikus Slayer-dalokkal semmilyen körülmények között nem lehet hibázni. Dead Skin Mask, Mandatory Suicide, War Ensemble, Bloodline, Hell Awaits, Seasons In The Abyss, South Of Heaven, Chemical Warfare, Raining Blood, és zárásnak persze az Angel Of Death, valahány név a naptárba', mind itt figyel. Meglepetés persze nem sok akad, de jól is van ez így, búcsúnak legyen csak egy átfogó best of, úgy illik. Nem ezzel van a baj – sőt, éppen ezek az örökbecsű dalok hozzák ki közepesre a végeredményt. Az viszont egy Slayertől kevés.