Az Ad Astra is azon hazai fiatal csapatok egyike, akiket szinte a megalakulásuk óta figyelemmel kísérek. Zenei világuk mindig közel állt hozzám, kifejezetten szeretem ezt a súlyosabban riffelős, komplexbe hajló stílust, amely kb. Chuck Schuldiner munkásságát, illetve a Nevermore hatását is magába foglalja.
A Crust Of Ego címen megjelent debütáló lemezük nagy része gyakorlatilag már ismert a korábbi megjelent anyagaikról. Annak idején magyar nyelven kezdték, de később (2006-ban) készült egy három számos angol nyelvű promo cd is, amivel jelezni óhajtották a további irányt. Itt merül fel az örökös kérdés, vajon Magyarországon melyik nyelven érdemes a gondolatokat megfogalmazni? A magyar szövegek mellett egyértelműen az szól, hogy sajnos még mindig a balkán seggében vagyunk és a szélesebb tömegek akkor is inkább a magyar nyelvű zenekarokat hallgatják, ha annak zenei része papucs orrán pamutbojtnak sem felelne meg. Az angollal meg érthetően nem a hazai piacot szeretnék a zenekarok elérni, de ez gyakorlatilag egy másik, nem kevésbé rögös út, és totálisan lutri, hogy melyik csapatnak melyik válik be hosszú távon. Az Ad Astrának tulajdonképpen jól állt a magyar nyelv is, noha a ritmizálás jóval nehézkesebben ment saját nyelven, az angol ellenben egyszerűen jobban passzol a zenei világukhoz.
Mivel korábbi kritikáimban amit lehet, szinte mindent megírtam róluk, túl sokat hozzátenni nem tudok: a zenei világ még mindig szimpatikus, az énektémákat még mindig kevésnek érzem, és pont ez teszi kétségessé, hogy kevéssé lesz kelendő az Ad Astra külföldön. A nyugati csapatok nagy része lazán leénekli Morvai Csabát, noha Csaba vélhetően tudása legjavát nyújtja. Ma már a határátlépéshez egyszerűen kevés ez a totálisan érzelemmentes, tipikusan „semmilyen" éneklés.
Viszont a két gitáros, Erdélyi Péter és Spala Márk kifejezetten jókat játszik, ráadásul ebben a komplex, de mégis baromi gördülékeny, a klasszikus és modern hatásokat egyaránt magába foglaló stílusban nem igazán tudok hirtelen kit említeni rajtuk kívül itthonról.
Hangzásban kicsit gyengébb az összképp, mint vártam, jóval vastagabb gitárokat és kevésbé műanyag dobsoundot szívesen hallottam volna, sokkal lüktetőbb, élőbb lenne a zene – és elsikálná valamelyest az ének jellegtelenségét. A lemezen két új szerzemény hallható csupán, illetve egy saját új, a 2.7 K néven futó instrumentális szösszenet, amely bizarr módon a régesrégi Queensryche-ot juttatta eszembe (és ez a dal ordít egy igazán finom énektémáért), illetve egy jópofán sikerült U2 átirat, a Hold Me, Thrill Me, Kiss Me, Kill Me.
Alaposan áthallgatva a lemezt, a One Minute Silence-t érzem a legerősebb nótának (mondhatjuk úgy is, ebben benne van a „póver" meg a „fíling"), noha ezt is üvölt sokkal másféle énektémáért (és hangért...). A cd-n egyébként fent van mp3-ban az Idegen arcok EP, össze lehet hasonlítani a magyar és angol verziókat.
A Crust Of Ego gyakorlatilag egy olyan debütlemez, ami akár lezárhat egy eddigi életutat és megkezdhet egy újat, és mindamellett, hogy bőven kielemeztem a hiányosságokat, a bizalmat továbbra is megszavazom a csapatnak, az meg nem kérdés, hogy mindenképpen üde színfolt az Ad Astra a hazai rock/metal szcénában - inkább hallgatom őket az összes hibájukkal együtt, mint a nagyon sokadik dögunalmas emo/screamo/metalcore magyar kópiacsapatot.
