Shock!

Kétségtelen, hogy igazi nem várt ajándék ez a lemez, az viszont elég komoly kérdés, vajon Jim Matheos miért ebbe a projektbe ugrott fejest idén ahelyett, hogy inkább a nagyon régóta esedékes új Fates Warning albumot erőltetné. Még izgalmasabb a téma, ha hozzávesszük, hogy a kultikus hartfordi progresszív metal banda gitárosa és eredeti torka, John Arch mögött ebben a formációban is ugyanazok a hangszeresek – Joey Vera, Frank Aresti és Bobby Jarzombek – zenélnek, mint a mostani Fates-ben. Vagyis hiába kerülik kínosan az interjúkban Jimék a hasonló párhuzamokat, ez itt konkrétan a Fates Warning, csak éppen nem Ray Alderrel, hanem Johnnal a mikrofonnál... Különösebb aggodalomra persze így sincs ok, hiszen a banda Alderrel is koncertezett idén, az új album meg állítólag készülget (hány éve is halljuk már ezt?), a szituáció pikáns voltát azonban dőreség lenne tagadni.

John Arch nem az a kapkodós típus: annak idején, az első három klasszikus lemez után épp azért lépett ki a Fates Warningból, mert nem kívánt főállásban rockzenészkedni, és azóta is mindössze egyetlen EP-n, a 2003-as, szintén Matheos, Vera, illetve Mike Portnoy segítségével elkészített A Twist Of Fate-en hallatta sajátos orgánumát. Valahol elég durva belegondolni, hogy azóta is eltelt már bő nyolc év, az igazán súlyos azonban mégis az, hogy Arch hangja gyakorlatilag semmit sem kopott a '80-as évek korai Fates Warning remekművei, a Night On Bröcken, a The Spectre Within és az Awaken The Guardian óta. Előadásmódja talán nem olyan szélsőséges, mint akkoriban, de ez inkább a korszellemnek és a maibb zenének tudható be, hiszen napjainkban már nem divat annyit kóborolni a sztratoszférában. John ettől függetlenül ma is tudja mindazt, amit akkor tudott, és az a bizonyos érzelmi többlet is ott rejlik a hangjában. Persze tisztában vagyok vele, hogy Arch hangja még a Fates Warning táborát is megosztja, azokkal a vélekedésekkel azonban nem tudok mit kezdeni, amelyek szerint páratlanul extrém és befogadhatatlan torka lenne. Hogy csak egy példát említsek, a korai James LaBrie dallamai sem álltak olyan távol ettől a vonaltól, én legalábbis a Dream Theater Images And Words lemezén, sőt, néhol még az Awake-en is egyértelműen hallani vélem nála Arch hatását (Charlie Dominiciről meg a When Dream And Day Unite-ról meg inkább akkor már ne is beszéljünk). Hiába, a Dreamben is elég komoly Fates Warning fanatikusok gyűltek össze...

Ami a Sympathetic Resonance lemezt illeti, mint az előbb is utaltam rá, a két mester és segítőik távolról sem valami 1985-ös retro-metal nosztalgiautazásra viszik a hallgatót, de ezt már az A Twist Of Fate két dalából is sejteni lehetett. Matheos gitárhangzása például kifejezetten modern és morózus, és maguk a dalok sem olyanok, hogy akár negyed évszázaddal ezelőtt is nyugodtan megszülethettek volna ebben a formában. Azt ugyanakkor nem mondanám, hogy Alder énekével simán lehetne ez az anyag akár a következő Fates Warning album is, a Disconnected és FWX lemezeket jellemző sötéten 21. századi, elidegenedett, kissé depresszív hangulat ugyanis kevésbé jellemző, Arch dallamvilága pedig már önmagában is annyira jellegzetes, hogy sajátos karaktert ad a témáknak. De mindenképpen korszerű albumról beszélhetünk, ami mindössze hat dalból áll és így is 54 perces – a megközelítésről már ez is elég sokat elárul.

Egy ilyen típusú lemezt nincs sok értelme szanaszét cincálni, így aztán inkább egy példával érzékeltetem, mit is ad nekem Matheos és Arch közös munkája így 2011 vége felé közeledve. Távol álljon tőlem az említett Dream Theater cinkelése, semmi bajom például Petrucciék új anyagával, és nem is várok tőlük már világmegváltást ennyi év után, mint oly sokan – csak éppen valami olyan lemezt, mint ez. A sok szempontból nagyon is rokon Sympathetic Resonance dalaiban ugyanis pont azt a plusz mágiát hallom, amit Petrucciék anyagaiból hiányolok az elmúlt években, azokat a felesleges sallangokat viszont teljességgel lespórolták róla, amiktől néha a falra mászom az újkori Dreamnél. Ezek a dalok is hosszúak és összetettek, de nehezen tudnék olyan részeket mutatni, amiket szívbaj nélkül ki lehetne nyesni belőlük, legyen szó akár cirkalmas instrumentális betétekről, akár virtuóz, ujjtornáztatós Matheos-szólófutamokról. Ráadásul Arch és Jim teletette a dalokat fogódzókkal, olyan szárnyaló dallamokkal, amik gúzsba kötnek, és nem lehet tőlük szabadulni. Ahogyan például a 11 perc fölé kúszó Neurotically Wired nyitásában eljutnak az orbitális refrénig, annak bizony iskolapéldának kellene lennie minden progresszívnek csúfolt csapat számára. Sehol egy felesleges hang, egy öncélú pengetés, minden apró nüansz szervesen következik az előzőből, a kórus pedig szabályosan kiüti az embert. És az a legszebb, hogy mindez a többi öt dalra is ugyanígy áll, legyen szó akár a 14 percet közelítő Stained Glass Sky varázslatos utaztatásáról, akár a finoman záró Incense And Myrrh simogató dallamairól. Egyik főszereplőt sem tudom mindezért eleget dicsérni. John kivételes tehetségét már úgyis méltattam fentebb, Jim pedig eleve a legízlésesebben játszó gitárosok közé tartozik a színtéren, aki a hangulatteremtés egyik legavatottabb kezű mestere ezen a vonalon. Minden pillanatot ural a maga összekeverhetetlen témáival, de soha nem válik tolakodóvá - erre csak nagyon kevesen képesek ilyen minőségben.

Túl sok egyebet nem tudok hozzátenni a fentiekhez, ezen a komplex, összetett vonalon számomra egyértelműen az év albuma a Sympathetic Resonance. Matheos viszonylag ritkán hallatja a hangját, Arch még ritkábban, de ha előállnak valamivel, annak mindig van miértje.