Shock!

Négy év telt el az előző FW album, a Disconnected megjelenése óta. Már az a lemez is vegyes reakciókat váltott ki a közönségből, hiszen a rideg, szomorkás világ ott egészült ki először teljes értékűen felhasznált samplerekkel és egyéb kütyükkel. Persze igazából a hangulat nem változott a gépek megjelenésével, sőt, csak erősödött az a furcsa, borult és elidegenedő érzés, ami már a No Exit lemez óta ott lebeg a csapat körül.

Nekem nagy kedvencem volt a Disconnected és nem is nagyon értettem, miért fordultak el a csapattól az album hallatán. Nos, most ismét nem nekik kedvez a csapat, hiszen ezt a sampleres, hideg vonalat viszik (nagyrészt) tovább, Ray Alder is többször használ olyan énekdallamokat amiket inkább a grunge-os Engine lemezeken "fedezett fel".

A nyitó Left Here nem tipikus kezdőnóta, Matheos majdnem hét perces középtempós alkotása inkább szomorúságba ringatja a hallgatót, hogy aztán az Alder által írt Simple Human zakatolása felriasszon. Nem mindenhol gyors a dal, az első versszak alatt kizárólag halk sampler-zajok szólnak, mégis végig zörög-kattog valami, ami ébren tartja benned az adrenalint. A River Wide Ocean Deep is az akusztikus melankóliát állítja szembe a folyamatosan a hallásküszöb szélén puttyogó samplerekkel, miközben Ray szárnyaló éneke váltakozik arab női ének-mintákkal és furcsán hidegre effektezett gitárbetétekkel. A dal legvégén aztán zaklatott, pergő dobtéma riaszt fel újra, hogy átvezessen egy újabb Alder-darabba (Another Perfect Day). Itt is érezhető a finom kettősség, mely szerint erre a lemezre Ray mester hozta a dallamosabb, szellősebb, kevésbé borult témákat, míg Jim Matheos az elgondolkodtatóbb, depisebb, hosszadalmasabb tételek alkotója. Az Another Perfect Day olyan szép és - jó értelemben véve - slágeres, hogy szerintem annak is rá kell bólintania aki nem szereti a prog zenét. Szép.

Ahogy a lemez pörög, sorban szaladnak vagy épp cammognak át rajtad Ray és Jim dalai, hol elkeserítenek és elgondolkodtatnak, hol szomorkás mosolyt fakasztanak, máskor pedig önkéntelenül bemozdul a fejed vagy a lábad a nyakatekert, fifikás ritmusok hallatán.

Mark Zonder dobguru és Joey Vera bőgős olyan feszes ritmusszekciót alkot (már megint), hogy a legelképesztőbb poliritmikákat, töréseket, tekeréseket is képesek érthető, emészthető formában elővezetni. A Sequence #7 elektronikus átvezetése után a Crawl ismét egy progresszív doomba hajló tétel, a Handful Of Daubt egy akusztikusan induló "ballada" egy csodálatos, energikusan is szívfájdító végkifejlettel. A Stranger (With A Familiar Face) furcsán hangzik a sok-sok középtempó után, szinte nu metalosan egyszerű témával nyit - persze utána azért elmennek a fiúk Progressziába, de utána többször visszatér ez a fogós, modern metalos jelleg, és egy Matheostól szokatlan (de így is nagyszerű) rock'n'rollos szóló döbbent meg leginkább. A záró Wish pedig ismét szomorka, mélyre hangolt, akusztikus hangzású búcsú ettől a furcsa, de nagyszerű lemeztől.

Sokszor kell ezt is meghallgatni, mint ahogy elődeit sem lehetett azonnal befogadni. De ha megérted, sőt, megérzed, miről szól ez a zene, az FWX is klasszikussá nemesül, ebben biztos vagyok.