Valamikor év közben azt írtam, hogy a Nile albuma biztos első helyet foglal majd el az év végi death metal lista elején. Az is biztos, hogy az Annihilation Of The Wicked, valamint a Hypocrisy Vírus-a mellett jó helyezést fog elérni a Bolt Thrower új albuma is. Talán nem hibázok nagyot, ha azt állítom, ez már egy sokak által várt, régóta esedékes lemez volt az old-school death metal harcos zászlóvivőitől.
A '86-ban alakult banda első nagy dobása az 1991-ben kiadott Warmaster album volt, ami már egyfajta sallangoktól, trendektől mentes, egyedi hangzású zenét tartalmazott. Hozzáteszem: ma már alapműnek számít, és a Bolt Thrower azóta sem tágított ettől a hangzásvilágtól, kompromisszumok nélkül járják az akkor kijelölt utat. Ezek után egy Bolt Thrower rajongó sem fog csalódni az új albumban, maximum azt róhatjuk fel nekik, hogy négy évet kellett várni rá. Az pedig külön nyalánkság, hogy a mikrofon mögött az eredeti énekes, Karl Willets áll.
A hangzás, megszólalás kiváló, remek munkát végeztek a stúdiósok, egyszerűen minden ott van a helyén. A ritmusszekció dobhártyaszaggató, a gitárok hasítanak rendesen, a hörgős énektémák pedig valahol a gyomrunk tájékán ütnek egyet-egyet. A szövegek megmaradtak a háborús témáknál (Anti-Tank, Killchain - csak néhányat említenék a számcímekből).A nyitó tétel (At First Light) olyan fenyegetően nyit, ahogy egy nukleáris tengeralattjáró lopakodik a víz alatt; a nukláris energia aztán hamar el is szabadul, letépik a fejünket a mázsás riffelések. A második dalban (Entrenched) sem lankad egy pillanatra sem az erő, nem csökken a sebesség.
A The Killchain dallamos death-riffekkel operál, olyanokkal, amelyekre lehetetlen nem headbangelni egy igazi metal-katonának. Igazi nyakfájdító! A Granite Wall címéhez méltó súllyal indít, de aztán ez is beindítja a nyakizmokat. A Martin Kearns - dob/Jo Bench - basszus felállású ritmusszekció játéka hibátlan, feszes, olyan párosokhoz tudnám hasonlítani, mint pl. a Harris/McBrain duó. Már csak azért is, mert Bench kisasszony karakteres, agresszív játékáról sokszor a Trooper jut eszembe (megint egy katona?!). A gitárosok (Gavin Ward és Barry Thomson) szintén nem kispályáznak, iszonyú energiával, erős riffekkel zúzzák végig a lemezt, mint pl. a címadó dalban, vagy az említett Gránitfalban, de az Anti-Tankban is. Talán a régi döngölős témák helyett most több a begyorsulás, ennyi a változás, de azért a középtempó inkább jellemző a lemezre. Szóval a Bolt Thrower egyrészt megmaradt a régi, kitaposott úton, nem kell aggódni a rajongóknak, másrészt pedig nagyon energikus, mai élvonalhoz méltó anyagot tettek le az asztalra.
Őrmester! Vésse be azt a tízest, aztán irány a lemezbolt! Lépés indul!
Hozzászólások