Shock!

Hank Shermann sosem számított felkapott, milliók által körülrajongott névnek, de a Mercyful Fate zenei agyaként gitárostársával, Michael Dennerrel karöltve gyakorlatilag a teljes heavy metal és thrash színteret alapvetően formálta a '80-as évek első felében kiadott két tökéletes nagylemezzel, a Melissával és a Don't Break The Oath-tal. Miután a korszakalkotó csapat feloszlott, játszott itt-ott, de alapvetően a háttérbe húzódott a '90-es évek elejének Mercyful Fate újjáalakulásáig.

Mivel a zenekar egy évtizede ismét hallgat, napjainkban Shermann is kevésbé aktív: elsősorban pornófotózással foglalkozik, de emellett azért zenél is. Dennerrel például korábban összeraktak egy fantasztikus heavy metal csapatot Force Of Evil néven (igaz, ott is csend van lassan öt éve...), most pedig végre a régóta formálódó Demonica album is megjelent. Ez a formáció Hank személyén túlmenően azért is különösen érdekes, mert hiába merített munkásságából jócskán a Metallica, a Slayer vagy a Machine Head teljes gárdája, maga a gitáros ezelőtt soha nem játszott még thrasht.

Shermann nem kispályázott, gitáron csatasorba állította maga mellé Craig Locicerót a Forbiddenből, a Bay Area egyik legintelligensebb (és a korai lemezeket tekintve talán legnyíltabban Mercyful Fate-hatású) bandájából, amiből rossz dolog valószínűleg akkor sem sülhetett volna ki, ha Lady Gaga feldolgozásokat kezdenek el játszani együtt. A dobos szintén a nagy visszatérésre készülő Forbidden aktuális felállásából érkezett Mark Hernandez személyében (vadállat a csávó, érdemes rá odafigyelni!), a basszusgitáros a remek nevű Marc Grabowski lett, míg a mikrofonnál egy fiatal dán énekes, Klaus „Hyr" Hansen nyomul. Az előzetesen kikerült dalok elég magasra tették a mércét, de a Demonstrous szerencsére még ennek fényében sem okoz csalódást.

Mercyful Fate rajongóknak eleve roppant érdekes lesz hallgatni a lemezt, mert hiába más a zenei irány, Shermann keze nyoma összekeverhetetlen. Nemcsak továbbra is zseniális játékára, hanem dalszerzői stílusára is gondolok: súlyosan döngölő, ám mégis légies, lidérces riffelése, fantasztikus melodikus szólói ugyanolyan mágikusak, mint minden eddigi lemezén, az intenzitás azonban messze túltesz a korábbiakon. Craig Locicero is baromi jókat játszik egyébként, de a főszerep azért egyértelműen Hanké. Komolyan mondom, már csak a gitárjáték miatt érdemes megismerkedni az albummal, mert tényleg abszolút felsőliga, amit a két arc bemutat, akár ritmustémákról, akár szólókról beszélünk.

Ami magukat a dalokat illeti, a Demonicára is száz százalékosan jellemző a Mercyful Fate-et átható kicsit misztikus, gonosz atmoszféra, bár Klaus hangja és imázsa nem olyan extrém, mint King Diamondé. A srácnak jó bivaly hangja van, tökéletesen megy neki a klasszikus thrashes szövegköpködő ordítás, de itt-ott hallatszik, hogy a dallamokkal sem áll hadilábon, noha nem ez a fogalmazásmód a domináns. Néhol kicsit olyan hatást kelt, mintha Ripper Owens próbálna meg Tom Araya stílusában nyomulni, ami helyből rokonszenves. Azt ugyanakkor nem merném állítani, hogy minden nóta egyformán fogós, vagyis egy kis ismerkedés mindenképpen szükséges, mire a teljes lemez megadja magát. Néhány dalból eleinte csupán a hihetetlen gitárjáték és a mindent elsöprő erő jön át, nem pedig az igazi velejük. Ha viszont bírod a minőségi, agyas thrash/power dolgokat és nem sajnálod rá az időt, garantáltan be fog érni a Demonstrous, mert tényleg méregerős. A legkönnyebben egyértelműen a nyitó Demon Class-szel lehet belekapaszkodni az anyagba, de pár hallgatás után az ember már ugyanígy kedveli a középtempóban menetelő My Tongue-ot, a dallamos kezdésű, kísérteties Below Zero-t, a hasonlóan beteg Summoned-ot vagy az óriási instru zárást, a 8 perc feletti Astronomicát. Az album hangzása is hibátlan, gyönyörűen szólnak a gitárok és a dobok is.

Elég ütősen kezdődik ez az év thrash-szempontból, a Demonstrous simán odatehető a szintén óriásira sikeredett új Overkill és a Heathen visszatérő albuma mellé. Ha jót akarsz magadnak, te sem hagyod ki, mert Shermann ma is tudja, mitől döglik a légy!