8 év telt el a Back To The Rhythm és az utolsó Great White lemez, a Can't Get There From Here megjelenése között, de igazából az a csoda, hogy a patinás kaliforniai hard rock banda egyáltalán képes volt ismét összeszedni magát a 2003-as Rhode Island-i klubbuli után, ahol a rossz pirotechnika több mint száz ember halálát okozta.
Más kérdés, hogy az a Great White nem az úgymond igazi Great White volt, hanem Jack Russell énekes és haknicsapata, amely éppen így hívta magát, de a '80-as évek többszörös platinalemezes slágerkovácsainak neve akkor is örökre összekapcsolódott egy súlyos tragédiával, és az ilyesmi bizony nem túl jó ómen a visszatéréshez, főleg Amerikában nem. Ennek ellenére a Great White most ismét csőre töltve indult neki a küzdelemnek, méghozzá majdnem a legerősebb felállásban: a csúcskorszak muzsikusai közül csak a basszer Tony Montana hiányzik, de a négyhúrost pengető Sean McNabb is lehúzott korábban öt évet a bandában, így aztán tényleg nincs ok panaszra.
A Great White ugyan a hajmetal-érában aratott sokmilliós sikereket a tengerentúlon, de igazából mindig kilógtak a Poison és társai fémjelezte mezőnyből blues-zal finoman átszőtt, régisulis hard rock muzsikájukkal. Aki valaha is szerette őket, annak elég, ha annyit mondok, hogy a Back To The Rhythm egy hamisítatlan Great White anyag a legszebb hagyományok szellemében méregerős nótákkal, hatalmas dallamokkal, libabőrös gitárszólókkal, csordultig telítve érzelemmel. Nem mondom, hogy felülüti a számomra legjobb Psycho City színvonalát, és nyilván nem is fogy majd belőle annyi, mint legsikeresebb albumaikból, a Once Bitten...-ből vagy a ...Twice Shy-ból, de meglepne, ha találnánk olyan Great White rajongót a bolygón, akinek nem jön be ez a 12 dal.
A nyitó címadó szám helyből telitalálat, igazi csikorgó bluesos hard rock, és nemcsak Jack Russell jellegzetes dallamai ütnek benne óriásit, hanem Mark Kendall tízpontos gitárszólója is borzongatóan jól sikerült. Ugyanígy az életben nem szabadulsz többet a Jack Blades-szel közösen írt kesernyés Here Goes My Head Again refrénjétől, ez a nóta úgy 1990 tájékán tuti MTV-siker lehetett volna, hogy egymagában legalább másfélmillió emberrel vetesse meg a lemezt. Azt ugyanakkor nem árt szem előtt tartani, hogy a Great White sosem volt egy csirkedaráló, tika-tikás tempókkal és vérengző gitárokkal operáló csapat, így jobbára ezen az albumon is a lassabb, merengősebb pillanatok vannak túlsúlyban a beindulós rocktémákkal szemben. Ez persze nem feltétlenül baj, hiszen mindig is óriási balladákat írtak, és most is sikerült néhány egészen káprázatos lassú nótát gyártaniuk: a Play On, a Was It The Night? vagy a How Far Is Heaven? fajtájuk gyöngyszemei, amik simán ott vannak az utóbbi pár év legjobb lírai dalai között. Akad persze pár lendületesebb téma is – ezek közül főleg a Take Me Down nyerő groovy riffjével – , meg némi kellemes autózós blues rockot is nyomnak itt-ott. A Humble Pie 30 Days In The Hole-jának feldolgozása is aranyos lett, bár a Mr. Big verziója azért valamivel ütősebb volt annak idején, de lehet, hogy csak túlságosan megszoktam, ki tudja.
Mindent összevetve kiváló anyag a Back To The Rhythm, amire a dalok színvonalát tekintve simán adhatnék magasabb pontszámot is, de nekem egyhuzamban egy kicsit most is sok rajta a lírázás, a pihentető, legyenek ezek akármilyen erősek. Ám ettől ez a lemez még mindenkinek kötelező, aki vevő a Great White által ápolt hagyományos értékekre.
