Shock!

Habár Joey DeMaio köztudottan munkamániás, a Manowar nem sieti el túlságosan a stúdióalbumokat: már megint fél évtized telt el az utolsó lemez, az egyébként több mint kiváló Warriors Of The World megjelenése óta. Igaz, hogy azóta kihoztak egy rakás különböző DVD-t és orrba-szájba koncerteztek is szerte a világon, de ez a tempó még így is csigalassú. No mindegy, a lényeg, hogy a fanatikus rajongótábor végre megint örülhet, méghozzá nem is kevés zenének, hiszen brutálisan hosszú, majdnem 74 perces a Gods Of War.

A brutálisan hosszút ebben az esetben tanácsos szó szerint érteni, a Manowar ugyanis minden csapdába belesétált ezzel a lemezzel, amibe csak hajlamos, és ettől még akkor sem akarok eltekinteni, ha tisztában vagyok vele, hogy egy konceptalbumra azért némileg másképp kell tekinteni, mint egy úgymond sima dalgyűjteményre. Sőt, nyugodtan legyünk őszinték, inkább rockopera, egyfajta metal musical ez, mint szimpla sztorizós konceptlemez. Ez azonban önmagában még nem mentség arra, hogy az album ívét minduntalan hosszú perces üresjáratok törik meg narrációval, effektekkel és némi szimfonikus aláfestéssel, miközben egy ehhez hasonló grandiózus vállalkozásnak pont, hogy végig le kellene tudnia kötnie a hallgató figyelmét. Joey és társai a kezdetektől fogva betegesen vonzódtak a szavalós átkötésekhez, a mesélősdihez (gondoljunk csak a legendás Dark Avengerre Orson Wellesszel!), az ostorpattogtatós alibidalokhoz, az ember ezekkel együtt fogadta el őket, de ez itt ebben a mennyiségben már egyszerűen sok. A 68 percet kitevő mitológiai sztori feldolgozásának közel fele (!) még akkor is totális öncélúságba fullad, ha egyébként megfelelő hangulatban ezeket a részeket is kellemes hallgatni. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy a hagyományos értelemben vett dalok közül két igen hangsúlyosat már ellőttek a lemezt felvezető The Sons Of Odin EP-n is...

A viking főisten, Odin történetét elregélő lemez eleve egy több mint 6 perces szimfonikus intróval startol – Overture To The Hymn Of The Immortal Warriors a címe egyébként – , ami önmagában még nem lenne gond, maga a darab viszont sajnos nincs annyira különleges, hogy ennyi ideig izgalmas tudjon maradni, fele ilyen hosszan is bőven betöltötte volna a szerepét. Hajlamos vagyok ilyen tekintetben roppant kritikus lenni a metal színtér szereplőivel szemben, a legtöbb szimfo-kalandba bocsátkozó zenekar ugyanis kifejezetten klisés dolgokkal operál ezen a téren, amit azok persze simán megesznek, akik életükben nem hallottak még komolyzenét, de hát az, hogy nemcsak gitárokat reszelnek egy heavy metal lemezen, önmagában még nem jelent utat a Valhallába... Márpedig akármennyire is fáj, az egyetlen és egyedüli Joey DeMaio nem korunk Richard Wagnere, de még csak nem is John Williams vagy Hans Zimmer, pedig hallhatóan nagyon szeretne az lenni.

A hossza miatt nyögvenyelőssé váló bevezetés után még jön egy kis hangjáték mesélővel, zajokkal, filmzeneszerű aláfestéssel, hogy aztán szolid 9 perc után végre belecsapjanak az album első klasszikus értelemben vett dalába, a King Of Kingsbe. Ez hamisítatlan Manowar, és mint ilyen, természetesen nem is hagy maga után kívánnivalót: erőteljes, fogós és a nagyzenekar is jól megy hozzá. Itt ismét jön némi átkötés egy Army Of The Dead Part I című 2 perces, egyébként kimondottan tetszetős dalolászás képében, majd két hagyományosabb nótának örülhetünk. Ezek közül a Sleipnir egy kétlábdobos, gyorsabb darab, ami egyszerre nagyon légies is. A refrén meglepően európaiasan hangzik tőlük, de nem áll rosszul a bandának, ráadásul Karl Logan szólója is nagyon élvezetesre sikerült benne. Azt ellenben nem tagadom, hogy a Loki God Of Fire jobban tetszik, ebben ugyanis legotthonosabb saját terepükön mozognak: alapra vett, ökörként húzó, zakatolós tempójú döngetés ez Eric Adams hatalmas visszafojtott energiákat rejtő énekével.

Már éppen annak örülne az ember, hogy végre beindult a lemez, ám a Blood Brothers ismét megálljt parancsol. Ez egy tipikus Manowar lassú egy kicsit talán még a szokásosnál is több pátosszal, Eric hangja simán el is viszi – istenáldotta tehetség a fazon, de hát ezt mindig is tudtuk – , túl különlegesnek azonban nem merném nevezni. Kimondottan komoly öngól, hogy ezután először egy filmzenés átvezetés következik, majd ismét egy szövegelős alibitéma. Az Overture To Odin még kellemes is a maga nemében, a The Blood Of Odin című magyarázósdi viszont már kimondottan fárasztó, és a kettő együtt majdnem 8 perc... Még szerencse, hogy a The Sons Of Odin utána visszatereli az el-elkalandozó figyelmet: epikus, heroikus Manowar téma, pont az a kategória, ami miatt a rajongók annyira szeretik a csapatot és amiért az ellendrukkerek annyira röhögnek rajtuk. De hogy ezután megint filmzenével alábúgatott dumálás következzen, ráadásul több mint 4 és fél percben... Nem tudok mást mondani, Joey a jelek szerint tényleg teljesen megkattant és elveszítette az arányérzékét, a többiek meg gondolom, nem mertek szólni neki, nehogy lepózerezze őket.

A szimfo-epikus Gods Of War ismét igazi csúcspont, talán ez a legjobb nóta az egész lemezen menetelős tempójával és Eric drámai előadásával, ráadásul kiemelkedően sikerült benne organikus egységgé olvasztani a bandát és a nagyzenekart. Az Army Of The Dead már ismert kórusa vezeti fel a finálét, mely két részletből áll. Az Odinban akad némi korai Manowart idéző doomos érzés, de még egy leheletnyi Queen-szerű bombasztot is érzek itt, a sztorit záró Hymn Of The Immortal Warriors pedig amolyan fennkölt epikus szerzemény kórussal, orgonával, nagyzenekarral, ez szintén a rockoperai jelleget erősíti. A lemez végére bónuszként – nyilván az anyag töménységét oldandó – felpakoltak még egy klasszikus középtempós Manowar indulót is Die For Metal címmel. Aki nem bírja őket, az nyilván ezen is a térdét csapkodva kacag majd – a klasszikusan gyépés szövegen egyébként lehet is – , maga a zene azonban most is működik, élőben pedig bele sem merek gondolni, mennyire állat módon dörren majd meg ez az amúgy a szimplábbnál is szimplább, Scott Columbus ősemberszerű négynegyedeire épülő dal. Logan szólója itt is remekbeszabott.

Mielőtt még a csapat harcos fanatikusai klaviatúrát ragadnának, hogy halálos fenyegetésekkel árasszanak el, sietve szeretném leszögezni: mint minden eddigi Manowar lemez, a Gods Of War is rengeteg értéket hordoz magában. Ha a sok pofázást egy cseppet ritkították volna és a felesleges részek helyett lenne itt még vagy 4-5 állat metal nóta, simán vállalhatónak találnám a 9 pontot vagy némi jóindulattal akár a maximálisat is, így azonban egy 7-esben kell kiegyeznünk. És amiket olvastam a neten erről a lemezről, azok alapján szerintem én még nagyon kíméletes is voltam Joey-ékkal... Elhiszem, hogy a gigantikus németországi rajongótábor ösztönösen mindent felzabál, amire ráírják a banda nevét, de én egy Manowar albumon nem jelentőségteljesnek álcázott harmadosztályú filmzenét és óvodai mesedélutánt szeretnék hallani – úgy legalábbis biztosan nem, hogy ezeknek legalább akkora súlyuk van, mint a csapattól elvárható hibátlan heavy metal daloknak. Ha Joey beváltja ígéretét, és a Gods Of War tényleg egy istenekről szóló konceptlemez-sorozat első darabja, akkor csak remélni tudom, hogy legközelebb egy kicsit leszáll közénk a földre, és visszavesz majd a megalomán körítésből.