Shock!

A Nile jó formában van, úgy nagyjából az első lemezük óta. A '98-as Amongst The Catacombs Of Nephren-Ka szerény módon klasszikus státusba emelkedett, az azt követő Black Seeds Of Vengeance és az In Their Darkened Shrines pedig könyörtelen precizitással tárta fel a death metalban még ott búvó lehetőségeket.

Aztán a két évvel ezelőtti Annihilation Of The Wickeddel megint megmutatták Karl Sanders-ék, hogy technikás halálmetalban még mindig méltó társai a Cannibal Corpse-nak és a Morbid Angelnek. Az a lemez (is) nagyon erősre sikeredett, ezért nagyon kíváncsian vártam az ötödik mesterművet, ami végre itt van és megint fölényesen alázza a death bandák 99%-át.

Most szimplán nem csak arról van szó, hogy a dél-kaliforniai egyiptológusok kihoztak egy újabb extrém metal mesterművet, az Ithyphallic ugyanis még ennél is többet nyújt. Egyszerűen döbbenet, hogyan képes valaki még az ötödik lemezén is ilyen magas szintű zenét alkotni. Mondják, hogy az életben csak a halál biztos. Nos, meggyőződésem, hogy van még egy bizonyosság: Karl Sanders-t az ókori Egyiptomban istenként tisztelték volna. Szinte egy kéz elég ahhoz, hogy megszámoljuk, hány olyan zenész van manapság, akinek a teljesítménye nem hullámzó. Sőt! De a szőke bömbölő bivaly ahhoz is remekül ért, hogyan válasszon kellően képzett társakat maga mellé. A második albumnál csatlakozott Dallas Toler-Wade hörgős/gitáros most még a basszust is a nyakába akasztotta a stúdióban, George Kollias ütős pedig a színtér egyik legprecízebb dobosa. Ilyen felállással már az előző, Annihilation Of The Wicked is nagyot csapott.

Monumentális a nyitány, a What Can Be Safely Written több, mint 8 perce maga a death metal gyönyör. Karl Sanders riffmester valami eszméletlen ötletes témákat penget Toler-Wade-del karöltve, a tempóváltások a megszokott módon fifikásak, a vontatott, fenyegető belassulásoktól a duplázó mániákus sorozatlövéséig van itt minden. Mondanom sem kell, a mérce ezzel megint igen magasra került. De aztán szó szerint, amúgy jó Nile-os módira berobban az adrenalinbomba As He Creates So He Destroys, ahol Sanders élete egyik legeltaláltabb vijjogós egyiptomi témáját hozza. A remek szólót meghallva pedig az ember máris kap a léggitár (vagy az igazi, ki hogy) után és grimaszolva követi a futamot.

A címadó dalban újabb bődületes riff, amúgy ez egy kétlábgéptől kísért középtempós darab. Persze Kollias sem ülne a Nile dobosi székében, ha ütőivel olykor végig nem rohanna szerelésén. A zenekarvezető még a lemez megjelenése előtt nyilatkozta, hogy az új albumon az eddigieknél jóval erőteljesebben lesz jelen a doom hatás. Nos, nem hazudott, az Ithyphallic dal a végére nagyon súlyosan belassul, igaz, így a kontraszt is nagyobb, amikor bedörren a Papyrus Containing The Spell To Preserve Its Possessor Against Attacks From He Who Is In The Water című szerzemény, mely a hagyományoknak megfelelően rövid címéből kifolyólag az album rádiós slágere, a rock dj-k álma hivatott lenni. Az már csak mellékes, hogy ez a lemez legrövidebb dala is egyben...

Horrorfilmeket idéző az Eat Of The Dead atmoszférája, sötét, vészjósló lassúsággal kúszik-mászik a hallgató felé, mintha csak valami Lovecraft megálmodta szörnyeteg kelt volna életre. Ez az anyag leginkább doomos tétele és nagyon jól áll Sanders-éknek, súlyban ilyen mélységeket talán még soha nem értek el, mint most ezzel a dallal. A Laying Fire Upon Apep és a The Essential Salts afféle Nile-os zúzások, utóbbit simán el tudnám képzelni koncerten, akkora energia örvénylik azokban a példaértékű riffekben. Önálló dalként helyet kapott egy, a régi időket idéző akusztikus tétel is The Infinity Of Stone néven, mely Karl Sanders szintén nagyszerű szólóalbumát juttatta eszembe. Ez azonban nem akasztja meg a lemezt, jön a The Language Of The Shadows marcona alapozása, mely megfelelő felvezetője az albumot záró, mintegy tíz perces monstrumnak. Az Even The Gods Must Die minden bizonnyal Sanders munkásságának csúcsa és lemezeit tekintve ez bizony nagy szó! Itt már tényleg nincs értelme boncolgatásnak, elemezgetésnek, aki elkötelezett death metal rajongó, annak ezt hallania kell, aki meg Nile fan, az garantáltan térdre borul az amerikai metal régészek előtt.

Erősen kétlem, hogy ezt a teljesítményt még lehet tovább fokozni, különben a következő Nile lemezre kénytelen leszek 11 pontot dobni. Szűkösen ugyan, de egyelőre elég lesz a 10 is.