Shock!

A nagymágocsi Angertea a napokban hozta ki Nr. 4: Songs Exhaled címre keresztelt új nagylemezét egy norvég kiadó gondozásában, ráadásul olyan illusztris vendég részvételével, mint a Faith No More-os Billy Gould. Ha figyelembe vesszük, hogy egyik korábbi anyaguk produkciós munkálatait pedig egy bizonyos Neil Kernon végezte, és egy-két futam erejéig a zseniális basszusguru Scott Reeder is felbukkant rajta, azt hiszem vitán felül áll, hogy volt mit kiveséznünk a bekategorizálhatatlan zenét játszó trió énekes/gitárosával, Mihály Gergellyel. És mindez csak a jéghegy csúcsát jelenti...

Jó régen, 2004-ben volt nálunk legutóbb Angertea interjú. Abból a szempontból viszont még szerencsés is a dolog, hogy éppen akkor értetek egy válaszúthoz: megjelent a válogatás CD-tek, miáltal le is zártátok a 'tea első, magyar nyelvű (és jóval könnyedebb zenét játszó) korszakát. Visszatekintve mennyire volt gyors és egyszerű ez az „átállás"? Szoktátok amúgy még néhanapján hallgatni a magyar nyelvű számokat, esetleg koncerten előkerül közülük bármi?

Túlzottan nem volt nehéz átállni, úgy emlékszem, hiszen mire eldöntöttük, hogy angolra váltunk, már zeneileg és énekileg is kész volt a Rushing lemez nagy része, magyar szövegekkel. Ezeket a szövegeket kellett aztán angolra átvinni. Itt nyilván nem tükörfordítás történt, hanem sok helyen teljesen más szöveg került az eredeti helyére, de azért volt, ahol megmaradt, amit eredetileg gondoltam. Néha meghallgatom még a Lélekvágyat, és úgy gondolom, hogy a maga nemében és stílusában teljesen rendben van. Nyilván hallom benne a hibákat, meg azt látom, hogy mai fejjel mennyire máshogy játszanék, vagy írnék meg bizonyos dalokat, de szerintem mindenki így van a régi lemezeivel. 20-21 évesek voltunk akkor, és az a lemez maximálisan megmutatja, hogy mire voltunk képesek az adott időszakban. Játszani viszont már nem szoktunk róla. Egy darabig még toltuk a Gázolás, a Quart és a Halálba hív című dalokat, és lehet, hogy majd valamikor valami speciális esemény, mondjuk évfordulós koncert, vagy ilyesmi alkalmával elő is szedjük őket, de egy darabig tuti nem lesznek a programban.

Hiába jelentett éles váltást a Rushing Towards The Hateline, a rajongói mag kitartott, emellett pedig érkeztek újabb arcok is, ami szerintem elsődlegesen annak volt köszönhető, hogy az élő teljesítményetek enyhén szólva is letaglózóvá vált. Honnan jött ez az adrenalin-löket?

Koncerten a kezdetektől fogva olyanok voltunk, hogy mindent beleadtunk, bár ez felerősödött, jócskán a Rushing után, mivel a zene is sokkal súlyosabb lett. Szerintem éppen ebben különbözünk nagyon sok mai zenekartól, hogy tényleg totál átszellemülve játszunk, és minden külső körülményt kizárunk. Azt látom sok-sok zenekarnál, hogy pózolnak, lehet, hogy tükör előtt gyakorolják a divatos mozdulataikat, amit aztán szépen fel is vezetnek a koncerteken. Ez biztosan menő, meg jó dolog, de nálunk soha sem ez számított, hanem az, hogy a zenénk átvisz minket egy totál más állapotba, amitől rendesen bekattanunk. Sosincs előre megtervezve a koreográfiánk, hanem ez az egész egy full ösztönös, spontán valami, és 100 százalékig őszinte. Szép sérüléseket is szoktam szerezni a koncerteken, de persze a hangszereink is. Most legutóbb a Hódstockon játszottunk, és épp az volt soron, hogy valami oknál fogva meg kellett rugdosnom a gitáromat a levegőben, aztán meg földhöz csaptam, és jól megtapostam. Ottónál (Bárkai László dobos – N. A.) volt, hogy a pergője tört ketté, vagy épp egy-egy cintányér, koncert közben. Szóval fogalmazhatok úgy, hogy a zenefanatikus mivoltunk és az Angertea koncertjei kihozzák belőlünk az állat énünket, amit máshol nem mindig tudunk kiélni! (nevet)

A Twenty-Eight Ways To Bleed aztán ezt a vonalat vitte tovább, de ha lehet, még komplexebben, súlyosabban és dühösen. Volt ennek valami extra indoka, vagy egyszerűen csak így alakult?

A 28-as lemez konceptalbum volt. Tehát a szövegek egy dolog köré csoportosultak, és ez az akkori kapcsolatom, illetve annak nagyon gázos végkifejlete és utóhatása volt. Totál ki voltam akadva a hölgyre, azt éreztem, hogy nem fogok soha többé annyira szeretni valaki mást. Aztán persze ez megcáfolódott, de akkoriban körülbelül csak ez a téma foglalkoztatott. Szóval nem volt egy túlzottan boldog időszak számomra, és talán ezért is lett annyira tüskés az a lemez.

A két anyag eladási eredményeiről tudtok adatokat?

Elég jól fogyott, a Rushinggal együtt. A Hammer Records volt az akkori kiadónk, és folyamatosan kaptuk az elszámolásokat is. Pontos számokat mondjuk most nem tudok mondani, de a CD eladások mindenképp hozták az elvárásainkat.

Ennek ellenére ekkortájt elég kiábrándultan nyilatkoztál a magyar fesztiválszervezőkről, konkrétabban, hogy egy Angertea-féle zenekar voltaképpen sehová sem kap meghívást. Azóta történt bármi pozitív elmozdulás ezen a téren?

A magyar fesztiválszervezőkről szerintem mindig is kiábrándultan fogok nyilatkozni, bár már kevésbé bosszant a dolog, mint régebben. Az a fő baj ezzel, mint minden mással ebben az országban, hogy tökmindegy, hogy mit teszel le az asztalra, ha nem vagy sógorkomaságban a szervezőkkel, vagy nem köt hozzájuk valami anyagi érdek, akkor nem játszhatsz sehol. Létezik egy szerintem normális külföldi példa, miszerint van egyfajta egy-két éves rotáció, tehát ugyanaz a banda nem játszhat két egymást követő évben, hanem lehetőséget biztosítanak másoknak. Ez itthon nem megy, még csak véletlenül sem. A legszánalmasabb az, hogy rutinkoncerteket nyom az az egy tucat zenekar, aki minden évben minden fesztiválon menetrendszerűen fellép, az őket megnéző közönség meg szintén rutinból jár rájuk, és századjára is megnézi ugyanazt, mert nincs más. Szerintem mindkét fél unja már a helyzetet, de a pénz meg a kamu sztárság az nagy úr ám! Hányinger, és főleg amiatt, mert nagyon sok iszonyat tehetséges banda van itthon, akiket meg nem engednek játszani. Klubozni viszont sokat szoktunk ősszel és tavasszal, én személy szerint sokkal jobban is szeretem a klubkoncerteket, mint a nagy szabadtéri bulikat. Szerintem egy zajos metal banda zenéje itt tud igazán érvényesülni. A gond igazából nem is a klubokkal van, hanem a nagyközönséggel, hogy inkább járnak playbackelő pillanatnyi sztárocskák fellépéseire, mint igényes rockkoncertekre.

Igazán sikeres évetek volt a tavalyi, hiszen ekkor adtátok ki a Distrust EP-t, olyan kult arcok részvételével, mint Neil Kernon és Scott Reeder. Őket milyen szerencse révén sikerült becserkészni?

Kernon volt az, aki ránk talált az akkori myspace oldalunk alapján! Bejelölt minket, aztán ráírtam, hogy hogyan és miért történt ez... (nevet) Ő meg egyből válaszolt, hogy nagyon bejön neki a zenénk, és szívesen dolgozna velünk! Szóval ez így indult, aztán lett belőle egy három dalos EP, amit rendkívül kedvező áron csinált meg nekünk, szóval nem annyiért, mint egy nagyobb zenekarnak. Amúgy nagyon simán ment vele a munka. Eléggé pöcsölős zenekar vagyunk, szeretünk nagyon minimális dolgokon is rágódni, de ez őt egyáltalán nem zavarta, egyből megtette a javasolt változtatásokat. Totál alázatos volt, amiért hatalmas respekt neki! Scott pedig úgy jött a képbe, hogy mindig is nagyon nagy Kyuss rajongók voltunk, és eszembe jutott, hogy mi lenne, ha megkérdezném? Elküldtem neki e-mailben a Distrust nyers felvételét, bemutatkoztam illedelmesen, és megkérdeztem, hogy nem lenne-e kedve vendégszerepelni a dalban. Pár óra múlva válaszolt is, hogy nagy királyság a zene, és szívesen megcsinálná! Sőt, még előre elnézést is kért, mert az erősítői akkoriban Los Angelesben voltak, és mondta, hogy ne haragudjunk már, de csak vonalból tudja felvenni a sávjait. (mosolyog) Egy hét múlva már meg is volt a cucc. Alapjában véve ennyi! (nevet)

Ha jól tudom, az EP nyitó dala, a Frog In The Oven nem véletlenül annyira zaklatott dal. Mondanál esetleg erről pár szót?

Igen, bár még mindig nem egyszerű erről beszélnem. Farkas Peti gyerekkori barátunk volt, ő volt az Angertea első dobosa. Gimis korunkban, a szentesi házukban rengeteg időt töltöttünk el. Próbáltunk, hülyéskedtünk, bulizni jártunk, és volt olyan is később, hogy be sem jelentettük, hogy ott fogunk aludni náluk, hanem az éjszaka közepén hárman egyszerűen bemásztunk a kerítésen, jól megvacsoráztunk a hűtőből, aztán szépen befeküdtünk az alvó Peti mellé, aki mellett ott aludt az akkori barátnője is! A lány iszonyatosan kiakadt, fogta magát és hazament, de Peti csak röhögött még másnap is, és azt mondogatta, hogy nem lehetünk ekkora állatok! (mosolyog) Ezt csak azért meséltem el, hogy illusztráljam, hogy mennyire laza és jó ember is volt Peti, meg kábé ilyen testvéri viszonyban álltunk sokáig. Aztán két éve egy este hazafelé tekert biciklivel a Körös-torokból, majd belehajtott a hídon egy kivilágítatlan munkagödörbe, beverte a fejét, és meghalt... Egyértelműen a hídépítést kivitelező cég a hibás, mert semmiféle jelzés nem volt a gödörről, és előtte is többen beleestek már, de a mai napig nem vontak felelősségre senkit! Ez rettenetesen bosszant bennünket, meg persze el is szomorít. A dal erről az esetről szól.

Az EP-vel célként kitűzött külföldre való nyitás sikeresnek volt mondható? Esetleg tapasztaltatok bármi negatívumot?

Mi abszolút sikernek éljük meg a dolgot, mindenképpen! Hiszen emiatt lett a lemezszerződésünk a Smash Fabric-kal, és a külföldi sajtóban jóval komolyabban vesznek bennünket, mint előtte. A Blabbermouth-ra is rendszeresen felkerülnek a híreink, ami elég nagy szó egy magyar zenekartól. Sajnos persze az irigységet is fullosan megtapasztaltuk annak idején, meg persze azóta is. Az EP megjelenésekor volt egy kisebb hadjárat ellenünk - a saját vendégkönyvünkben. Kaptunk hideget-meleget, persze csakis névtelen emberkéktől. (mosolyog) Az mondjuk elég gáz, hogy aztán kiderült pár ilyen gyökérről, hogy ki is volt, és hát mondanom sem kell, hogy nem egy zenész volt köztük, sőt olyan is, aki elvileg jó barátságban van velünk! Szánalmasak. (nevet) De arra jó volt ez az egész, hogy megtanultunk nem foglalkozni az ilyesmivel, mert időpazarlás. Külföldi koncertek is várhatóak, csak sajnos nem egyszerű lekötni őket, bár szerencsére kezdenek kinyílni a kapuk előttünk.

Beszéljünk egy kicsit a klipekről is, mert azok nagyon nem egyszerűek! Már az egészen régi, Hidak belül is igencsak nyomasztóra sikeredett, de hát azzal még senki sem készülhetett fel a Waterfront Syndrome-ra, amiben belőled konkrétan pörkölt készül és jóízűen elfogyasztanak, vagy épp a Distrustra, ami meg olyan, mintha egy különösen hangulatos epizód lenne a Gyilkos elmékből. Ki a fene találja ki ezeket nálatok?

Általában én! (nevet) Nem kell amúgy túl sokat a dolog mögé képzelni, szóval nem vagyok egy aberrált elmebeteg, aki darabolós gyilkososdit játszik a szabadidejében. Egyszerűen gyerekkorom óta nagyon szeretem a horrorfilmeket, meg vonzódom a nem szokványos dogokhoz. És hát a célunk az Angertea-vel is alapból az, hogy ne szokványos zenét játszunk, aztán ehhez hozzá jött, hogy ne legyenek szokványosak a klipjeink sem. Plusz ugye a horrorosdi... Aztán ilyenek jönnek létre! Amúgy szerintem sokan el sem képzelik, hogy mennyit röhögünk az ilyen klipek készítése közben, meg alapból kitalálni ilyesmit is eléggé vicces dolog tud lenni. (mosolyog) De persze azért csinálunk normális, szokásosabb klipeket is, mint például az Endless Fields, vagy a Streams. Az új lemezhez már leforgattunk egy hasonlót a Demons Surfaced dalhoz, de lesz egy beteg, horroros klip is december környékén.

És mi a helyzet a képzőművészettel? Csak a borítók gyártásában éled ki magad, vagy esetleg szoktál festegetni is?

Szoktam rajzolni, ha időm engedi, ezek tusrajzok, vagyis mostanában már inkább filccel készítem ezeket. Több kiállításom is volt már, de ezt ilyen laza hobbinak tekintem. Van, hogy hónapokig nem jön semmi, de ha belelendülök, akkor elég termékeny időszakaim is vannak. Mostanában már néha felkérnek zenekarok borítókhoz, vagy például, hogy csináljak tetoválás-, vagy pólómintákat. Ha van időm, szívesen elvállalok ilyesmit is.

A család, barátnők mit szólnak amúgy a Teához?

Változó a család véleménye ebből a szempontból. Nyilván mindig is támogattak mindannyiunk szülei, de nem mindenki szereti és érti, hogy miért is olyan fontos ez. De ez nem gond mondjuk, a lényeg, hogy mi értjük... (nevet) A barátnőkkel sincs gond igazából, a másik két baromnak régóta vannak párjaik, és ők elfogadják ezt. Nálam meg az épp aktuális barátnőkkel nagyon jól működik a „megszoksz, vagy megszöksz" elv! Volt, hogy amiatt dobtam ki nőt, mert azt akarta, hogy válasszak a zenekar és ő közte - egy pillanatig sem habozom ilyen helyzetben! (nevet) A munkahelyemen sem volt semmi gáz ebből, mivel eléggé nyitott közösségben dolgozom, és szerintem jól is végzem a dolgom. Amíg ez így van, nem hiszem, hogy gáz lesz. Ottóéknak meg ruhásboltjuk van, plusz egy gyárban dolgozik, Migi meg Nagymágocson a Pinceklubot üzemelteti, szóval vendéglátós a lelkem! (nevet) Nekik sem volt még semmi kellemetlenségük az Angertea miatt.

Akkor térjünk is át végre a Nr. 4.: Songs Exhaledre, melyet már az említett norvég Smash Fabric Records gondoz. Hogyan kerültetek éppen hozzájuk?

A Distrust EP-vel elkezdtünk házalni sok-sok kiadónál, néhánytól jött is vissza válasz, amik közül a Smash Fabricé tűnt a legideálisabbnak. Ez egy kis kiadó, de a lelkesedés megvan, és ez sokszor fontosabb, mint a nagyság! Bízunk a sikeres együttműködésben!

Ha már norvég kiadó, adja magát a kérdés: az új anyagon erőteljes black metal hatással kell számolnunk? Vagy épp ellenkezőleg, az elsőként elérhetővé tett No Computation hangyányit letisztultabb, kevésbé komplex szerkezete jelent egyfajta új irányt?

A szerződésünk szerint a kiadónak semmi beleszólása sincs a dalokba. Szóval a lemez 100 százalékig mindenféle külső elvárás nélkül készült. A No Computation nem mondanám, hogy irányt mutat a lemez egészéhez, mert az új lemezen minden szám kicsit más. Talán az lehet egyfajta változás, hogy most rövidebbek lettek a dalok, jobban lecsontoztuk őket, mint eddig. Én pont ezért érzem ezt az eddigi legjobb lemezünknek, mert nincsenek rajta üresjáratok, meg unalmas részek, nagyon lényegretörőek a témák. A szövegek ezúttal is tök őszinték - és ugye mi másról is szólhat egy őszinte dalszöveg, mint az íróját foglalkoztató dolgokról. (mosolyog) Körülbelül olyan ez a lemez, mintha egy napló lenne az életem elmúlt két évéről. Volt egy komoly kapcsolatom, aztán annak vége lett, és elkezdtem csajozni, meg zülleni. Szóval ez elég sok szövegben megjelenik. Aztán a mai világ elbaszott, hamis prófétákat istenítő sajátosságáról is van szót ejtek...

Az említett No Computationban ismét egy illusztris vendég, a Faith No More-os Billy Gould szerepel, ráadásul nem is megszokott hangszerén, a basszusgitáron. Csak nem Migi (Peralta Miguel Angel basszer – N. A.) kérte, hogy váltson gitárra, nehogy Reeder után ismét az ő kenyerét vegye el valaki?

(mosolyog) Bill-lel már évek óta e-mailezgetek. Annak idején, amikor kiadót kerestünk, az ő kiadójának is írtam, és nagy meglepetésemre ő maga válaszolt a hivatalos e-mailcímről. Mondta, hogy épp most indul újra a Faith No More, ezért nem tud a kiadóval foglalkozni, de adott egy csomó hasznos tanácsot. Aztán mindig, ha valami történt velünk, elküldtem neki mailben, ő meg illedelmesen válaszolgatott, és biztatott bennünket! Most, amikor már felvettünk mindent az új lemezhez, eszembe jutott, hogy felkérem, hátha... Visszaírt, hogy küldjem a dalt, de nem biztos, hogy összejön, mert pár nap múlva indulnak a Faith No More-ral az Európa-turnéjukra, és nincs túl sok ideje. Aztán két nappal a turné kezdete előtt, pont amikor már lemondtam a dologról, jött egy fájlküldős mail, benne két gitársávval, és egy rövid üzenettel, hogy mégis meg tudta csinálni! (mosolyog) Azt nem tudom, hogy miért gitározott, szabad kezet adtunk neki, de gondolom, arra a tappinges bőgőtémára nehezen lehetett volna még egy basszussávot rájátszani, szóval gitárharmóniákat tolt rá. Hangsúlyoznám, hogy egy fillért sem fizettünk a dologért! Ezt csak azért mondtam el, mert bizonyos jóakaróink olyanokat mondtak rólunk, hogy biztosan fizettünk. Mondjuk, szerintem pont olyan bandák mondanak ilyet, akik mindenért fizetnek, és azt hiszik, hogy csak pénzzel lehet elérni valamit, de erre szerintem mi vagyunk az élő ellenpélda! (nevet) A másik vendégzenész a lemezen Rákos Tibi az Eclipse-ből. Ez a legendás miskolci banda hatalmas kedvencünk volt már régóta, és egy ideje összebarátkoztunk velük, sőt kölcsönös rajongás lett a dologból, ami ezt eredményezte. A zenéjük alapján sokan amúgy nem is gondolnák, hogy Tibi mekkora partiarc! (nevet)

És melyiket szeretitek jobban: a Faith No More-t vagy a Kyusst?

(mosolyog) Hú, ez nehéz kérdés! Hangulattól függ, de mindkettőt zseniálisnak és alapvetésnek tartjuk.

Nem szokásotok feldolgozásokat lemezre venni, de ha mondjuk az új kiadó azt kérné, hogy vegyetek fel egy-kettőt, akkor szerinted milyen számok lennének, amikre mindhárman rábólintanátok?

Én személy szerint valami teljesen más stílusból vennék át egy dalt. Annak nem vagyok híve, hogy egy komoly, saját dalokkal rendelkező metal banda, más metal csapatok dalait dolgozza fel szinte ugyanúgy, mint az eredeti. Szóval, inkább az ilyen átalakított átiratok híve vagyok, én magunkra kivetítve ennek látnám értelmét. Ezért is nem játsszuk pl. a Tool-féle Sobert már évek óta. Lehet, hogy bemetalosíthatnánk egy Enya dalt valami hosszú elszállással a közepén, vagy valami jazzesebb nótát. De semmiképpen sem egy ismert mai slágert, ami manapság nagyon divatos dolog.

A végére pedig nem maradt más hátra, mint megmondani a tutit: mi az élet értelme? Vagy még ugyanaz, mint nyolc éve?

Ugyanaz! (nevet)