2001 őszét koptattuk, amikor először kortyoltam bele a Dühteába. Egy Hangya becenévre hallgató barátomnak köszönhettem a dolgot, aki volt olyan rendes, és átpasszolta nekem a Vol.10 névre hallgató fanzine-t, valamint annak CD mellékletét, rajta 3 csészényi dallal (Halálba hív / Az élettelen ág / Tekints a fénybe).
Kicsiny szépséghiba, hogy a CD-t eredetileg nem az Angertea – akikről akkoriban még mit sem tudtam – hanem a Baby Bone három száma miatt kértem el, de ez a lényegen mit sem változtat: a tea ízlett. Aztán eszembe ötlik még egy szegedi koncert, ahol a Varso meg a már említett Babacsont mellett Angerék is ott voltak, és elnyomták a Sobert (Tool), én pedig „meg voltam véve". Hát így kezdődött.
Lehetne itt még beszélni sok mindenről: a 2002-es Lélekvágy nagylemez furcsa Tool / A Perfect Circle / Alice In Chains / alter koktéljáról, nyomasztó hangulatáról, Mihály Gergely magyar nyelvű, de igen különösen ritmizált, és a szavakat sokszor furcsán ejtő énekéről. Aztán a 2003-as válogatásról – amit a csapat nem hivatalos kiadványnak tekint -, illetve a Halálba hív, meg a Hidak belül klipjeiről (előbbi a „zenetévében" meglepően sokszor leadva, utóbbi soha a büdös életben nem látható), de legyen elég annyi, hogy ismertem őket, így hát tudtam, hogy mire számíthatok a második lemeztől. Dehogy tudtam!
Az első, amit hallottam az új számokról, az volt, hogy innentől kezdve már nem beszélni magyar. Értettem én, hogy miért, de elsőre akkor is nagyon fáztam a dologtól, mert féltem, hogy oda a hungarikum jelleg. Most meg már azt mondom, hogy ennél jobbat nem is léphettek volna, mivel az a zene, amit a Rushing Towards The Hateline rejt, egyszerűen angol szöveggel dörren meg igazán. Ugyanis ez a tea már nem csak mérges, hanem egyenesen mérgezett! Valami olyan szintű súlyosodás következett be a srácoknál, amit csak azok sejthettek előre, akik hallották őket koncerten az elmúlt két és fél év alatt. Ennek megfelelően a hangzás is bika: minden hangszer dögösen, telten szól, de leginkább Peralta Miguel mélyen gyomrozó basszusa az, ami viszi a prímet. Pedig a felvételek egy (eddig legalábbis) „noném" helyen, a szentesi Murphy Stúdióban készültek – igaz a keverés és a master már a frekventáltabb pesti Parkplatzban.
A nyitó A Letter To Virgins-ben némi zúgást követően mélyre hangolt, hangulatfestő gitártéma jön, majd doomos menetelésbe váltunk, miközben Gergő akkorát üvölt, mint Maynard Mester a Grudge végén – azaz egy jó fél perceset. Hát, intrónak nem rossz. A The Limits Of Beeing A Vesselben aztán megindul a témahalmozás, van itt minden: modern metal téma kezdésnek, egy kis lehiggadás, végül olyan döbbenetes lezárás, amit még a Mood is megirigyelt volna. A Lust In Bloodbath csak egy rövid átvezető a lemez „legérdekesebb" nótájához, az Interest Songhoz. Ez minden bizonnyal úgy jött létre, hogy a Tool az Aenima album idején látta, hogy már így is nagyon hosszú a lemez, és nem akartak rátenni még egy számot, ezért a félretett félkész dalt elpostázták Nagymágocsra a fiúknak, mondván: csináljanak vele, amit csak akarnak. Bocs Gergő, de ez az énektéma bizony annyira Maynard James Keenan, hogy az már nem egészséges!
Hogy mégse írjam újra a Háború és békét, a többit már csak címszavakban: a két részből álló Clearer Ways utal talán vissza leginkább a korábbi időkre, az In Between Walls úgy kezdődik, hogy „faszom kivan mostmá' " (persze magyarul, mert igazán jól káromkodni csak ezen a nyelven lehet), a No Harm Done-ból már-már Neurosis erejű, pusztító, mégis pozitív energia árad, a Damagebirth kezdő riffje pedig olyan szutykos, mintha maga a nagy Down nyomná. Fentiek ellenpontjaként ott az a tisztaság, amit címéhez méltón a Purity tartalmaz, melyben egyébként Rákóczi Anti is énekel a Baby Bone-ból (ugye megmondtam már az elején, hogy van kapcsolat).
A hibátlanul összerakott, andalító Slipping Into Nothingban található a kedvenc szövegrészem: „The darkness dies out / Time opens its wings / My thoughts get clearer / The world closes its ends", végül a The Hour Of The Circle érdekes témacsavargatása búcsúzik a hallgatótól 7 percben. Jelen pillanatban ez a kettős a kedvencem, ami sokat elmond arról, hogy a lemez végére mennyire üresjáratokat tettek Bárkai Laciék (ő a dobos).
Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy egy-két gyengébb szerzemény is ott lapul a korong közepe táján, ami miatt elég sokat vacilláltam, hogy akkor most kilences, vagy tízes. Őszintén bevallva végül most kicsit lejtett a pálya, emellett viszont azt kell, hogy mondjam, hogy ez nagyon nekem való muzsika ám. Csak az a baj, hogy félek, hogy nem túl sokan lesznek ezzel ugyanígy, mivel a Hateline elég nehéz, befordult hallgatnivaló. Azért adjatok neki egy esélyt - úgyis annyi zseniális zenekart hagytunk már belefáradni a meg nem értettségbe. Leginkább Isten Háta Mögött, Varso (R.I.P.) rajongóknak ajánlott, valamint azon Watch My Dying szimpatizánsoknak ajánlom, akiknek a Haldokló néha már túl borult.
