Shock!

Magyarország idén kivételesen szerencsés volt: kétszer is megfordult nálunk a Slayer, akik idén huszonöt éve jelentették meg legklasszikusabb albumukat, a Reign In Bloodot. A banda a 2011-es koncerteken nem állított különösebb emléket az anyagnak – nem csoda: mindig is irtóztak a konvencionális dolgoktól... –, de már tudható, hogy jövőre lesz olyan bulijuk, ahol 2003 óta először teljes egészében, elejétől végéig előkerül az 1986-os klasszikus, amely új irányt szabott a metalnak. Ha nem is pont a megjelenés évfordulóján, de természetesen mi sem mehetünk el az album mellett.

A Slayer első két albumának sikere a thrash színtér fortyogó állapotát tekintve senkit sem lephetett meg: hiába volt a kor viszonyai között nézve példátlanul extrém anyag, az 1985-ös kettes album, a Hell Awaits néhány hónap alatt átlépte a bűvös 100 ezres eladási példányszámot, és a Metal Blade kiadó messze legkelendőbb kiadványává vált. Maga a lemeztársaság feje, Brian Slagel is csak a fejét vakarta az eredmények láttán, ekkora sikerre ugyanis nem készült fel a cég: maga a banda is tudta, hogy kinőtték az addigi istállót, és természetesen ekkor már ott nyüzsögtek körülöttük a nagy kiadók emberei is. Kerry Kingék ezek közül is a Columbia birodalomhoz közeli Def Jam vezérével, Rick Rubinnal lettek különösen jóban.

Rubin korábban szinte kizárólag hip hop anyagok producereként dolgozott, ám meggyőzte a Slayer tagjait a jövőbeli együttműködés hasznosságáról, akik Slagel európai távollétét kihasználva meg is állapodtak a Def Jammel. Brian szerencsére nem haragudott meg rájuk: ő maga is tudta, hogy a Metal Blade már képtelen lenne megfelelően tovább egyengetni a Slayer útját, így csendben oldalra húzódott, és a mai napig jó barátságot ápol a zenekarral. A banda leszerződött Rubin cégéhez, és nekikezdett a sorsdöntő harmadik album munkálatainak.

Habár Rick Rubinról akkor és azóta is sokan elmondták, hogy nem az a hagyományos felfogású producer, aki folyamatosan ott ül a stúdióban a zenekarok mellett, maga a Slayer sem tagadja, hogy megközelítése teljesen új perspektívába helyezte az elkészült dalokat. Ráadásul jóval több volt mellettük, mint egyszerű zenei rendező: ekkoriban emberileg is igyekezett terelgetni a zenekar tagjait, és ha szükséges volt, közvetített a konfliktusokban. Erre szükség is volt, ekkor ugyanis már megjelent a törésvonal Dave Lombardo és a másik három muzsikus között.

A stúdióban persze semmi személyes probléma nem adódott: a csapat Rick és állandó hangmérnöke, Andy Wallace felügyelete alatt fegyelmezetten és gördülékenyen rögzítette tíz új szerzeményét, és sejtelmük sem volt róla, mit szabadítanak a világra. Az első meglepetés akkor érte őket, amikor Rubin a felvételek végén közölte velük: az anyag mindössze 29 perces lett. Tom Araya: „Eleinte mi sem gondoltuk, hogy a lemez ilyen gyors és rövid lesz. Az egész úgy kezdődött, hogy amikor a felvételek előtt utoljára átfutottuk az anyagot a stúdióban, csak amúgy könnyedén megkértem Dave-et, hogy egy kicsit pörgesse fel a tempót. Amíg nem mértük le a lemez hosszát, meg voltunk győződve, hogy legalább 40 perces, és el sem akartuk hinni, hogy végül csak 29 lett!" Jeff Hanneman: „Először nagyon meglepődtünk, amikor Rick közölte, hogy 29 perces az album. Emlékszem, Kerryvel egymásra néztünk, hogy most mi legyen, aztán visszakérdeztünk: na és?"

A Reign In Blood már megjelenése előtt botrányt okozott a kiadói berkeken belül: a Def Jam fő terjesztője, a CBS a lemez nyitódala, az Angel Of Death szövege miatt szinte azonnal visszamondta az anyag terítését, mivel nem merték felvállalni a náci háborús bűnös orvos, Josef Mengele rémtetteiről szóló szerzeményt. Rubin nem esett kétségbe, és átvitte a terjesztést a szintén kiváló lehetőségekkel és gigahálózattal rendelkező Geffenhez. A variálás persze nem könnyítette meg a dolgokat: a lemez 1986. október 7-én ugyan a boltokba került, de sok helyen fennakadások jelentkeztek, és akadtak régiók mind Amerikában, mind a világ más tájain, ahol csak hetekkel később vehették kézbe a rajongók. Ekkorra azonban már egyértelmű volt, hogy az album korszakhatárt jelent a műfaj történetében.

A Reign In Blood jelentőségét nehéz érzékeltetni: miközben a thrash hullám vezérhajójának számító Metallica egy lassabb, dallamosabb és kiműveltebb irányba indult el a Ride The Lightninggal és az azévi Master Of Puppetsszal, a Slayer a másik véglet felé mozdult, és elvitte a thrasht a végletekig. Soha korábban nem jelent még meg ennyire elsöprően agresszív, gyors és súlyos album: durvaságban a kortársak közül csupán Los Angeles másik nagy thrash alakulata, a Dark Angel egy hónappal később kiadott Darkness Descends lemeze lihegett ott valahol a nyomában, Gene Hoglanék azonban messze nem írtak olyan jó dalokat, mint a Slayer a Reign In Bloodra. Ha valami, hát ez az album fő titka: kérlelhetetlenül brutális, gyorsvonatként robog át az emberen a maga szűk fél órájával, ám a dalok emellett is hihetetlenül fogósak, még hagyományos értelemben vett dallamok nélkül is beleeszik magukat az agyba, a fenyegető, vészterhesen gonosz atmoszféra pedig szintén utolérhetetlen. A Show No Mercyn és a Hell Awaitsen a sátáni témákat némi naivitással boncolgató fiatal, sörvedelő srácokból hirtelen az emberi lélek legsötétebb bugyraiban vájkáló szörnyetegek lettek: a lemez hatása alól senki sem vonhatta ki magát.

A Reign In Bloodnak már a kezdése is elsöprő. Az Angel Of Deathnél sokkolóbb, intenzívebb nyitószám egyszerűen nem létezik, a hallgató már a bevezető riffnél is csak levegő után kapkod, Araya vérfagyasztó halálordításával pedig már azelőtt megadják a kegyelemdöfést, hogy egyáltalán elkezdődött volna az album. Kerülgethetném a forró kását, de nincs sok értelme: ez itt bizony minden idők legtökéletesebb thrash szerzeménye, egy komplett műfaj 4 perc 51 másodpercben. Sejtelmem sincs, milyen érzés lehetett 1986-ban először szembesülni vele, legfeljebb elképzelni tudom – nem véletlen, hogy egyből olyan dimenzióba helyezte a Slayert a közönség szemében, ahol rajtuk kívül senki más nem tanyázott. Hanneman tökéletes felépítésű nótája már az első másodpercekben is überelhetetlennek tűnik, mégis a legvégsőkig fokozódik benne a nyomasztás: a kíméletlen középtempós riffek még brutálisabbak a csuklógyilkos fűrészelésnél, a sebbe nyomott rozsdás szögként fájó szólófutamok, majd Lombardo iskolateremtő kétlábdobos kiállása pedig rémálomszerűen zárják be a kört. Dave: „Az Angel Of Death hallatán eleinte sokan el sem hitték, hogy nem stúdiótrükkről van szó, de bárkit szívesen odaültetek egy koncerten a dobcuccom mögé, aki nem hiszi el, hogy a lemezre is mindent úgy játszottam fel, ahogyan ott hallható. Egy-egy bulink után gyakran még egy sörösdobozt sem bírok kinyitni, annyira lefáradok. Rengeteg munka fekszik a kétlábdob-technikámban, amely a '80-as évek közepén tényleg egyedülálló volt, de azóta már sok fiatal dobos van, akinek nem okoz gondot, ha így kell játszania."

A Slayer mániákus hozzáállására jellemző, hogy ezután még fokozzák a tempót: a Piece By Piece, a két perc alatti Necrophobic, illetve az Altar Of Sacrifice és a Jesus Saves kettőse egyszerűen kitapossák az ember belét, mire elérünk az A oldal (mert akkor még ilyen is volt...) végére. Lélegzetelállító tempókkal, hajmeresztő riffváltásokkal és Lombardo mai füllel hallgatva is hihetetlenül izgalmas, agyas és erőteljes játékával teli dalok ezek, amik elől egyszerűen nincs menekvés. Az album közepére ékelt Criminally Insane úgy indul, mintha némi levegővételt engedélyezne, ám erről szó sincs: az album egyik legbetegebb, legdelejesebb hangulatú szerzeménye ez, a közepébe ékelt gyilkos riffnél több feszültséget pedig jó eséllyel egyetlen téma sem rejtett, mióta csak torzított gitáros muzsikák léteznek. Némi fellélegzést csak a Reborn és az Epidemic duója után érkező Postmortem középtempói hoznak. Ezek is a Slayer valaha írt legjobban megformált riffjei közé tartoznak, a végkifejlet azonban itt is kíméletlen, véres száguldásba csap át, hogy aztán végítélet-szerű kakofónia és Dave hármas tamütései vezessenek át a záró Raining Bloodba, amely az Angel Of Death mellett az album másik csúcsnótája. A vijjogó, azonnal fülbemászó nyitó gitártéma dallamossága persze itt is csak álca, hiszen a folytatás kegyetlenebb, mint voltaképpen bármi előtte. A végén pedig tényleg nem marad más, csak a csend. Igaz, hogy a Reign In Blood csak 29 perces, de ma is felesleges azzal próbálkozni, hogy bármi mást teszel be utána. E tíz dal után egyszerűen senki sem tud olyat mondani, ami érdemlegesen hangozhatna.

A zenekar a megjelenést követően az Overkill társaságában kezdte meg a koncertezést Amerikában, és ekkor már ők is észrevették, hogy valami megváltozott körülöttük. Araya: „A lemez eleinte nem volt több számunkra, mint a Slayer következő lemeze, és mi is csak akkor ismertük fel a jelentőségét, amikor a megjelenése után az emberek elkezdték isteníteni. Akkor jöttünk rá, hogy a Reign In Blood az az album, amelyik lezárta a thrash első időszakát. Abban az irányban bármit csinálni már csak ismétlés lenne." A lemez ugyanakkor nemcsak zeneileg hozott újat, hanem hangzásában is messze magasan kiemelkedett a kor lemezei közül: érdemes egymás után belefülelni a Reign In Bloodba, a Master Of Puppetsba és az 1986-os év harmadik nagy thrash durranásába, a Megadeth Peace Sells... But Who's Buyingjába, a különbségek egyből ordítóak a Slayer javára. A Reign In Bloodon bizony nyoma sincs a '80-as évek metal albumaira jellemző visszhangos megszólalásnak, tompaságnak. King: „Az emberek úgy voltak a lemezzel, hogy azonnal észlelték: nemcsak kíméletlenül durva, de egyben tisztán is szól, és tökéletesen hallatszik rajta minden hangszer. Korábban nem foglalkoztunk annyira ezzel a kérdéssel: örültünk, ha sikerült valamennyire közelítenünk a kedvenceink, a Mercyful Fate vagy a Venom megszólalásához, Rick Rubin azonban más megközelítést hozott. Az első dolga az volt, hogy levette a zenéről a reverbet, mi meg csak néztünk egymásra, hogy ez nekünk azelőtt miért nem jutott eszünkbe. Meggyőződésem, hogy ez a tiszta és erőteljes hangzás is nagyban hozzájárult a lemez időtállóságához."

A kritika természetesen megoszló véleményeket képviselt, de ez egy ennyire szélsőséges album esetében nem is csoda. A közönség és a pályatársak ugyanakkor egyöntetűen a Slayerre szavaztak. Phil Anselmo: „Bakeliten vettem meg a Reign In Bloodot, amikor megjelent. Nem igazán volt akkoriban pénzem semmire, de azt a lemezt egyszerűen muszáj volt megvásárolni. Basszus, ha egy haverom nem ad kölcsön rá, szerintem elloptam volna! Akkoriban egyszerűen nem lehetett elmenni sehová úgy, hogy ne a Reign In Blood lett volna a téma. Mindent elhomályosított, amit addig súlyosnak neveztünk... Amolyan fertőző mágia volt ez." A lemez az akkoriban a Forbiddenben zenélő Paul Bostaph-ot, a banda későbbi dobosát is sokkolta: „Emlékszem, egy házibulin voltunk éppen, amikor meghallottam valamit a szomszéd szobából. Épp egy jointot szívtam, és a beszélgetés kellős közepén otthagytam azt, akivel épp dumáltam. A másik szobában egy kismagnót ültek körül a többiek: Craig Locicero biztosan ott volt, de lehet, hogy a másik gitárosunk, Robb Flynn is. Kérdeztem, mit hallgatnak, mondták, hogy az új Slayert. Csak álltam ott, és szó nélkül végighallgattuk a lemezt. Miután lement a huszonvalahány perc, Craigre néztem, és azt mondtam: szarok vagyunk."

A bandát ekkor már az Angel Of Death nyomán kirobbanó, előre megjósolható botrányok sem tudták visszavetni, sőt, a felhajtás igazából komoly extra publicitást hozott a Slayernek. Araya: „Az egész botrány úgy kezdődött, hogy valaki a CBS-nél elolvasott egy lemezelőzetes kritikát, ahol a szövegeinkre is kitértek. Ezután előkaparták a lemezt, átfutották a szövegeket, és azonnal kiakadtak az Angel Of Death-től. Egyszerűen képtelenek voltak elfogadni, hogy írtunk egy nótát a holokausztról, Auschwitzről és Mengeléről. Egy percig sem tudott zavarni, hogy a CBS felmondta a terjesztési szerződést, mert a Geffen hasonló szinten állt, mint ők, de azt azért sajnálom, hogy félreértették a szöveget, abból ugyanis egyértelműen kiderül, hogy távolról sem állt szándékunkban Mengelét dicsőíteni. Mi csak dokumentáljuk az eseményeket a dalainkban. Sokan egyszerűen képtelenek felfogni: attól még nem dicsőítjük a nácikat, hogy érdekel minket a második világháború története, és vannak nótáink, amelyek azzal a korszakkal foglalkoznak. Izgalmasnak, érdekesnek találjuk ezt a témát, és egyszerűen csak dokumentáljuk az eseményeket a dalainkban. Én nem csinálok semmi mást, csak eléneklem a nótáinkat, és ezek a számok tele vannak agresszióval, ami rengeteg embernek tetszik. Semmilyen szempontból sem vagyunk egy politizáló csapat, minket elsősorban a zene érdekel. Azt persze én is tudom, hogy sok neonáci hallgatja a lemezeinket és hordja a pólóinkat, de ez még távolról sem jelenti azt, hogy bármilyen kapcsolatban állunk velük, és az sem következik belőle, hogy szimpatizálunk az elveikkel. Ez egy szabad világ, ahol mindenki azt hallgat, amit akar. Nincs jogom ahhoz, hogy valakinek azt mondjam: haver, te nem hallgathatod a zenémet, mert fajgyűlölő vagy! Nem papolunk senkinek, nem vagyunk a rajongóink szülei. Engem aztán senki se tegyen felelőssé semmiért! Ha valakinek nehézségeket okoz a dalszövegeink megértése, nyugodtan kérdezze meg róluk a szüleit vagy a barátait, hátha ők jobban tisztában vannak a történelemmel, és megértik, miről is szól ez a zene. Iszonyatosan unjuk, hogy állandóan hülyeségekért kell magyarázkodnunk." King: „Az embereknek – főleg Európában – vannak bizonyos beidegződéseik, amikből soha az életben nem tudod őket kizökkenteni. Egyszerűen megpróbálják rád vetíteni azt, amit ők gondolnak. Megkérdeznek valamit, amire kapnak egy nekik nem tetsző választ, és visszakérdeznek: úgy érted, hogy...? Nem, haver, nem úgy értem. Úgy értem, ahogy mondtam."

Maga Hanneman sem érezte úgy, hogy magyarázkodnia kellene a dal miatt – különösen annak fényében nem, hogy a közhiedelemmel ellentétben német gyökerekkel rendelkező édesapja természetesen nem a nácik, hanem az amerikaiak oldalán harcolt a második világháborúban. „Nem dicsőítettem Mengele tetteit, egyszerűen csak érdekelt, hogyan lesz egy orvosból olyan valaki, mint ő, hiszen az az ember nyilvánvalóan nem volt normális. A tettei önmagukért beszéltek – ezek után talán direkt, szájbarágósan bele kellett volna írni a szövegbe szó szerint, hogy ez egy rossz ember volt?"

A Slayer 1987 elején a W.A.S.P. előzenekaraként indult turnéra az Egyesült Államokban, ám a körút mérlege jóelőre eldőlt: a megosztó Inside The Electric Circus albumot népszerűsítő sokk rockerek reménytelenül szétesőnek tűntek Kingék után a színpadon, és a viszony ebből kifolyólag elég gyorsan el is mérgesedett köztük. Hiába adott el a W.A.S.P. nagyságrendekkel több lemezt a Slayernél, a fogadtatás vagy a pólóeladások alapján egyértelmű volt, hogy nyugodtan helyet cserélhetnének a programban. Még úgy is, hogy egy hónap koncertezés után Dave Lombardo vette a kalapját, és otthagyta a zenekart, mivel viszonyuk teljesen elmérgesedett. Ebben anyagi természetű viták mellett az is közrejátszott, hogy Kingék szerint Lombardóra túlságosan nagy befolyást gyakorolt felesége, Theresa, akit a dobos a turnékra is rendszeresen elhozott. Dave helyére egy rövid időre a Whiplash mindössze 18 éves ütőse, Tony Scaglione ült be, aki becsülettel helyettesítette Lombardót, ám végül mégsem vált be ideális megoldásként. Rick Rubin aktív közreműködése mellett Dave-et néhány hónap után, az anyagi feltételek újratárgyalásával sikerült visszaédesgetni a Slayerbe.

A Reign In Blood ekkorra fenekestül felforgatta a metal világát: pár hónap alatt több mint 500 ezer példányban kelt el világszerte, ami a zene extrémitását tekintve példátlannak számított, és egyből beindította a „ki játszik gyorsabban a Slayernél?" versenyt a követők körében. A felszín alatt már mozgolódó death metal színtér például egész biztosan teljesen másképp nézett volna ki, ha nem születik meg ez a lemez, de az album a legváltozatosabb előadókat ihlette meg (a Raining Bloodot még Tori Amos is átdolgozta a 2000-es években). King: „A Reign In Blood mérföldkő volt a végtelen felé. Ott volt rajta kőbe vésve egy egész műfaj. Akkori önmagunk abszolút csúcsa volt az az album, azóta sem tudtuk felülmúlni. Lehetetlen... A rövidsége elsőre persze meglepő volt, de hát mit lehetett volna még belevenni? A Reign In Blood így is teljes, tökéletes egész. Még klipek nélkül is megindította a térképen a zenekart. Ha valamelyik újságban klasszikus thrash anyagokról esik szó, akkor egészen biztos, hogy ezt említik elsőként a listán."

A csapat nagyon okosan nem is próbálta meg túlszárnyalni saját magát, és az 1988-as South Of Heavenen lassabb, doomosabb, dallamosabb irányt vettek. Ez azonban már egy másik történet: a Slayer képes volt és mert újítani a recepten, az eredmények pedig mind '88-ban, mind a '90-es Seasons In The Abyss után őket igazolták. Nekem személy szerint az utóbbi a kedvenc lemezem tőlük, de egy pillanatig sem kérdés, hogy az idén huszonöt éve megjelent Reign In Blood „A" Slayer lemez. Sőt, több ennél: „A" thrash lemez. Ha nem hallottad, semmit sem tudsz a metalról.