Shock!

Akár az utóbbi évek egyik legjobb magyar lemezét leszállító Dreyelands pályafutásának eddigi csúcspontja is lehetett volna ez a fellépés, de van egy olyan érzésem, hogy néhány év múlva nem így tekintenek majd vissza rá. Mindennek roppant egyszerű oka van: a legjobban az Enchant, Shadow Gallery, Dream Theater nevekkel körbelőhető progmetalban utazó ötösfogat koncertje kongó csarnokban futott le.

Talán túlzás, talán nem, de ennyien alighanem egy önálló Dreyelands megmozdulásra is összejönnének... Mindez azért is kár, mert a csapat lemezminőségű hangzással nyomta a kiváló bemutatkozó album, a Rooms Of Revelation dalait, és ideális esetben biztosan nagyot lendíthetett volna rajtuk a buli, hiszen a főbanda tábora egybevág a saját célközönségükkel. Mindenesetre aki ott volt, az láthatóan értékelte a produkciót, és nem véletlenül: habár Nikola Mijic frontemberként még kissé félszeg, és néhol becsúsztak nála hamis hangok is, a Dreyelands dalainak agyassága és ereje élőben is abszolút meggyőző volt.

A banda vérprofi módon muzsikál – ezen az estén különösen Gassama Omar dobolása tetszett –, szóval ha jót akarsz magadnak, mielőbb meghallgatod a Rooms lemezt. Nagyon remélem, hogy hamarosan kapnak egy újabb esélyt valami olyan koncerten, ahol nemcsak egy üres izzasztószaunának zenélhetnek...

Néhányan talán tápláltak hiú reményeket azt illetően, hogy a 21 órás kezdésre valahonnan csak előkerülnek a magyar Queensryche rajongók, de reálisan nézve az első pillanattól kezdve sejteni lehetett, hogy itt bizony komoly bajok lesznek a nézőszámmal. Így is lett... Láttál már 350-400 embert elveszni a Petőfi Csarnok nagytermében egy koncerten? Nos, ezelőtt még én sem, de nem is feltétlenül szerettem volna testközelből megtapasztalni az élményt, pláne nem egy ilyen korszakalkotó zenekar fellépésén. Az érdektelenség egyfelől persze baromi hervasztó, különösebben meglepőnek azonban sajnos nem nevezhetjük.

Geoff Tate-ék eleve nem túl régen – szinte napra pontosan két éve – jártak itt utoljára a teljes Operation: Mindcrime műsorral, és akkor is épp csak megállt a buli egy langyos félházzal, pedig nincs klasszikusabb albumuk a '88-asnál. Sajnos tudomásul kell venni, hogy a Queensryche-nak nem sikerült átmentenie egykori hatalmas népszerűségét az alternatív érán, a hard rock és a heavy metal újonnani erősödéséből pedig semmit sem tudtak profitálni, mert nem hajlandók lefeküdni a retrózást váró tömegeknek. Így aztán utoljára 1994-ben sikerült olyan lemezt készíteniük, amit az egykor többmilliós rajongótáborban általános elismerés övez, az azóta megjelent albumoknak többnyire még a régi fanok sem hajlandók megadni az esélyt, a fiatalabb generációknak pedig jóformán semmit sem mond a csapat neve. Az ilyet ördögi körnek hívják, amihez még az is hozzájön, hogy a nyári fesztiválszezon kellős közepén járunk, ráadásul Metallica, KISS és Megadeth után, Iron Maiden és Ozzy előtt. A válságról meg már inkább szót sem ejtek, úgyis tapasztalja mindenki a saját bőrén... Vagyis ide tényleg csak a legfanatikusabbak jöttek el.

Szerencsére a Queensryche vérprofi, rutinos szórakoztatókból áll, ráadásul elég régóta nem számítanak arénabandának, így aztán egy pillanatra sem látszott rajtuk, hogy kedvüket szegte volna a gyér érdeklődés. Habár a turné előtti beharangozók best of programot hirdettek felülreprezentált Rage For Orderrel és Empire-ral, és az amerikai koncertek műsora is ebbe az irányba mutatott, aki nosztalgiázást várt, nagyot koppant: Tate-ék továbbra sem hajlandók megfelelni semmilyen rajongói elvárásnak. Hiába ünnepeljük idén minden idők legsikeresebb – több mint 5 millió példányban elkelt – Queensryche albumának 20 éves születésnapját, nem adtak Empire programot, nem kotorásztak a múltban, hanem adtak egy lehetséges keresztmetszetet a zenekar lassan három évtizedes karrierjéről. Magyarán szólva a bő 80-85 perces műsorban az úton-útfélen megköpködött modernkori albumok dalai is tekintélyes szerepet kaptak.

Eleve a Hit The Blackkel kezdtek, majd jött a Sacred Ground, és csak a tavalyi Man Down!, valamint az Operation: Mindcrime II egyik csúcsdala, a The Hands után érkeztek az első közmegegyezéses klasszikusok. Mondhatnám azt, hogy a megjelent fanatikusok egyformán beindultak a sikerkorszak örökbecsű darabjaira és a késői Queensryche dalokra, de ez nem lenne igaz. Tisztában vagyok vele, mit gondol a többség az utóbbi öt albumról, de még ennek fényében is meglepett, néhol mennyire elhallgattak a megjelentek az újabb daraboknál. Oké, igazi nagy kedvenc nálam is csak a kettes Mindcrime-ból lett az 1997-től kezdődő érából, de a Tribe lemezes Desert Dance például még a régi slágerek mellett is csúcspont volt így élőben, és ennek ellenére olyan fagyás fogadta odalent, mintha soha senki nem hallotta volna korábban... Az American Soldier dalai pedig különösen jól működtek, különös tekintettel a nagy refrénű The Killerre, de az A Dead Man's Words különleges atmoszférája is maradéktalanul átjött. Fogadtatásuk azonban nem vetekedhetett a régi klasszikusokéval: az első népünnepélyt a Promised Landet egyedül képviselő Damaged pulzáló riffje váltotta ki, ami csak tovább fokozódott a The Thin Line-nál. Utóbbinál újfent rá kellett döbbennem, mekkora dalokat írt ez a zenekar, nem csoda, hogy senki sem kelhetett velük versenyre annak idején... Geoff színpadra cipelt szaxofonjából itt ugyan egy hangot sem lehetett hallani, de látványelemnek azért elment.

Ha már láttad koncerten a Queensryche-ot, pontosan tisztában vagy vele, milyen minőségben zenélnek, ha pedig nem, nyilván el tudod képzelni. A zenekar ugyanakkor csendes arcokból áll, Michael Wilton és Eddie Jackson inkább csak szerényen, a háttérbe húzódva hozták magukat, és az új kisegítő gitáros, a kissé emós fazonú Parker Lundgren sem valami Zakk Wylde-féle rock'n'roll vadállat, aki ellopja a show-t a frontember orra elől. Így aztán a szemek most is elsősorban Tate-re szegeződtek, aki ezúttal tarkopasz fejjel, körszakállal sétált ki a deszkákra egy öltönynadrágban és a hozzá való mellényben. Nem tipikus rocksztár-ancúg, de hát a Queensryche mindig is igyekezett kerülni a sablonokat... Geoff kissé kimódolt, színészkedős stílusa persze nem jöhet be mindenkinek, igazi – jó értelemben vett – ripacs a figura, ám ahhoz nem férhet kétség, hogy minden porcikájával átéli a dalokat a színpadon, a hangja pedig még ma is topformában van. Mellette Scott Rockenfieldet figyeltem a legtöbbet, aki ugyan eresztett egy kis hasat az utóbbi években, de még mindig hihetetlenül fineszesen, technikásan és látványosan dobol. Ezúttal amúgy sem operáltak olyan extra látványosságokkal, mint legutóbb, kizárólag a zenére helyezték a hangsúlyt, és szerencsére a hangzásba sem lehetett belekötni. El bírtam volna viselni kissé erőteljesebb gitársoundot, ez azonban egyértelműen koncepciónak tűnt, Eddie basszusgitárja meg úgy röfögött, hogy csak na, szóval tényleg nem érhette szó a ház elejét. Igazából csak egy dolog nem tetszett: néha már túlságosan is sok volt a gépről érkező vokál. A zenekarok többsége él némi mankóval, nincs is ezzel semmi probléma, de itt is akadnak egészséges határok, és ezeket – érzésem szerint – a Queensryche néhol túllépte ezen az estén. Ráadásul Eddie és Parker tudnak énekelni, pár sort néha Geoff-től is megkaptak, és remekül el is boldogultak vele...

Összességében tényleg nem erőltették túl a régi dolgokat, a rendes játékidőben a Damaged és a The Thin Line mellett előkerült még a Breaking The Silence, a Silent Lucidity és a Walk In The Shadows, aztán szevasz. Még egy ilyen konok, keményfejű zenekar nem nagyon akad a földtekén... Nem kötelező szeretni, amit manapság játszanak, de azért igenis maximális respektet érdemelnek, hogy csak és kizárólag azt csinálják, amihez kedvük van. Ez a hozzáállás régen sem volt túl gyakori, ma meg aztán tényleg párját ritkítja, főleg az ilyen régi nagy nevek körében, akik mind előszeretettel merülnek el a nosztalgia kellemesen langyos pocsolyájában. És ezt úgy mondom, hogy én is simán el tudnék viselni tőlük egy fullos Empire turnét...

A normál programot a Q2k záródala, a The Right Side Of My Mind zárta, a közönség egyértelműen ezt vette le a legjobban a késői korszak szerzeményei közül, majd jött egy elementáris erejű ráadás az I Don't Believe In Love-val, a Jet City Womannel és az Empire-rel, kollektív meghatódással és együtténekléssel. A zenekar tehát óriási formát mutatott, a megjelentek pedig mindent megtettek azért, hogy jól érezzék magukat, katarzisról azonban a gyér nézőszám miatt nem tudok beszámolni. Egy koncertre sajnos igenis rányomja a bélyegét, amennyiben hatodház előtt fut le egy hatalmas hodályban, és ha végig erővel kell koncentrálnom, hogy lehetőleg ne nézzek hátra, az baj. Tisztában vagyok vele, hogy az ilyesmi nem puszta szervezői elhatározás kérdése, de mindenképpen az lett volna az ideális, ha menet közben sikerül átrakni a bulit az A38-ra, a Dieselbe vagy bármilyen kisebb, emberibb léptékű terembe, ahol nem vész el reménytelenül a nézőtéren a kevés érdeklődő.

Valamelyik klubban akár az év attrakciója is lehetett volna ez a koncert, így sajnos nem lett az. Viszont aki ott volt, jól raktározza el magában az emlékeket, mert arra akár komoly összegben is mernék fogadni, hogy önálló koncerten most láttuk Magyarországon utoljára a Queensryche-ot.

További fotók:
Dreyelands
Queensryche