Emlékszem, amikor először hallottam a 3 nevű zenekarról, illetve először hallottam tőlük valamit, nem igazán tudtam még hova tenni őket. Szimpatikusnak találtam a világukat, ám Joey Eppard magas, mondhatni szirénisztikus hangfekvéséhez hozzá kellett szoknom. Az évek alatt ez a lassan induló barátkozás odáig fajult, hogy idén már tűkön ülve vártam az új lemezüket. Mondjuk nagy tétet mernék rakni arra, hogy itthon meglehetősen keveseknek mond egyáltalán bármit ez a (keresők szempontjából meglehetősen szerencsétlen) zenekarnév. Ám ha a Porcupine Tree, a Coheed And Cambria és hasonló jellegű zenekarok rajongójának vallod magad, a 3 is a te zenéd.
Joey Eppard szerint a legprogresszívebb lemezük született meg a The Ghost You Gave To Me képében, és ezt alá is támaszthatom - már ha a progresszivitás azt jelenti, hogy kicsit szélesebb mederben terelgetik a dalaikat mint eddig, mindamellett, hogy az első hangok után tökéletesen felismerhető, hogy kik zenélnek. Tény, hogy zabolátlanabb, noha ez a zabolátlanság nem kizárólag abban mutatkozik meg, hogy tőlük stílusidegen riffeket alkalmaznak. Erre a legjobb példa talán a Numbers, amelyben nemcsak a Primus játékossága, de a King Crimson finom árnyéka is ott figyel, a végén meg a jó ég tudja, melyik norvég black metal zenekar poszterét nézegethették dalszerzés közben. Mégis valahogy összességében görcsmentesebb, lazább a zene, de erről meggyőződhetsz magad is, elég csupán a Sparrow című dalt meghallgatnod.
A 3 zenéjében még mindig ott vibrál a '70-es évek, de nem olyan szinten, mint mondjuk az Opeth idei anyagán, hanem annál jóval maibb, modernebb formában. Kimondottan fülbemászóak a dalok, nemcsak az énekdallamok tekintetében, hanem maga a zene is sokkal közelebb enged magához, már második-harmadik hallgatás alkalmával ismerősnek mutatja magát, ami ilyen jellegű sűrű zenénél azért nem mindennapi.
Manapság már az is megkerülhetetlennek tűnik, hogy a zenekarok leróják tiszteletüket a csillogó diszkógömbök iránt, a 3 is megírta a saját táncos számát, ami persze csak körülbelül annyira diszkó, mint amennyire a Pain Of Salvation Disco Queenje az. A Pretty egy jelentős része vegytiszta pop, de Eppardról most már kimondhatom azt, ami egészen eddig ott motoszkált a gondolataimban, hogy van a hangjában egy adag Perry Farrel (is).
Az Afterglow helyenként olyan, mintha egy 2011-es Police dalt hallanánk, az It’s Alive-nál meg határozottan hazánk talán legelőremutatóbb zenekara, a Turbo ugrott be – a gyökerek hasonlóak lehetnek. Nem igazán ad nyugodt pillanatokat a The Ghost You Gave Me, a lemez végefelé az utolsó előtti Only Child az, ami békésebbnek tűnik – legalábbis az elején, azért a 3-féle zaklatottság ebben a számban is erősen megmutatkozik, viszont a záró The Barrier igazi megnyugvást hoz.
Kimondottan sokszínű a lemez, és ugyan sok részével valóban hamar össze lehet barátkozni, erősen ajánlott a tartós és hosszú ismerkedés, úgyis az fogja megadni a kapcsolat savát-borsát. Mindenkinek ajánlott, aki a nu prog zenekarokat szivacsként szívja magába. Én meg mostanában kifejezetten szeretek szivacsként viselkedni, így a The Ghost You Gave To Me már a szervezetem szerves részévé vált. Az év egyik legjobb alkotása a műfajban.
