Shock!

„Amikor feltörte a negyedik pecsétet, hallottam a negyedik élőlény hangját, amint így szól: 'Jöjj!' És láttam: íme, egy fakó ló, a rajta ülőnek neve Halál, és a Pokol követte őt; és hatalom adatott nekik a föld negyedrészén, hogy öljenek karddal, éhínséggel és döghalállal, és a föld vadállatai által." – Jelenések könyve 6,8

Nehéz időket élünk, olyannyira, hogy elérkezett végül az Apokalipszis negyedik, fakó lova is, hátán fakó lovasával. A ló honnan máshonnan, mint Brooklynból vágtat elő, a lovas neve pedig Sal Abruscato vala. A hátas gazdája már nem lehet ismeretlen előttünk, hisz ő dobolta fel a Type O Negative Slow Deep And Hardját, a The Origin Of The Feces EP-t, meg persze az örökérvényű Bloody Kissest. Ezt követően átnyergelt a Life Of Agonyba, ahol olyan, szintén nem kispályás lemezek őrzik játékát, mint a River Runs Red vagy az Ugly. Hősünk azonban nem csak egy „szimpla" dobos, játszik ő basszuson és gitáron is, emellett énekelni is szeret (nem mellékesen tud is), ez utóbbi jellemzőjét amúgy már egynémely fent említett lemezen is megfülelhettük. Saját bandájában pedig nyilván nem is érheti be mással, mint a főszereppel (ének/gitár/zene/szöveg), ami így abszolút rendjén is van, pláne, ha olyan minden ízében remek lemezt tud nekünk összerakni, mint az And Hell Will Follow Me.

Abruscatónak lehetősége volt a legjobb iskolákban tanulni, és ezt azzal hálálja meg, hogy rendkívül ügyes tanítványnak bizonyul. Ugyan kétséget kizáróan nincs olyan zseni, mint egykori mesterei, valószínűleg soha nem is lesz képes annyira hátborzongató, lélekkínzó hangulatot teremteni, mint szegény Peter Steele, vagy olyan megrázó énektémákat összedobni, mint Keith (asszonynevén Mina) Caputo, viszont tud olyat, amit azok – éppen talán saját egyéniségük és zenei világuk kiforrottsága miatt – nem tehettek meg: kilép a skatulyákból, összekapcsol stílusokat, ami által felfrissíti az egész játékot. Hiszen zenéje olyan, mintha korábbi bandáihoz hozzácsapnánk némi Soundgardent, kis Danziget, minimális Lou Reedet, de mindenekelőtt töménytelen mennyiségű Alice In Chainst. Ez utóbbi az énektémák nagy részében érhető tetten, de például a Pill Head mind címében, mind témájában, de még zeneileg is szinte a Junkhead ikertestvére lehetne. És mindettől az a furcsa érzésem támad, hogy hiába szólnak a dalok kivétel nélkül nyomasztó, rémisztő vagy tragikus dolgokról, valahogy ennek ellenére is élettel teli az egész.

Pedig Sal tényleg nem kegyelmez: onnantól kezdve, hogy az intróban (And Hell Will Follow Me) színre vágtat és fülünkbe prüszköl fakó paripája, lelkünket nyiszálja a bonckés. Elég csak végigtekinteni a számcímeken, hogy képet kapjunk az atmoszféráról: As Black As My Heart, To Die In Your Arms, Heroin Train, Bad Dream, Bath In My Blood, When Crows Descend Upon You, Die Alone, és a többi, és a többi. Szövegei sokszor még szegény jó Layne Staleynek is becsületére váltak volna, főleg, amikor olyanokat énekel, hogy "I never thought I'd end up a fucking junkie". De a majd egyórás korong lényegét leginkább tán a hét és fél perces zárószám szövege ragadja meg: „One thing is guaranteed, you always die alone". Eköré épül hát az egész, kimondottan profin összedobott koncepció, a szemet gyönyörködtetően nyomasztó borítótól kezdve a szinte utolsó lélegzetként ziháló hangzásig.

Persze a Végítéletet sem lehet egyedül a világra szabadítani, így aztán lóra pattant az a Matt Brown gitáros is, aki egyrészt az Uranium 235-ból, másrészt pedig abból a Seventh Voidból lehet ismerős, amiben szintén két egykori Type O zenész – Kenny Hickey gitáros és Johnny Kelly dobos – társaságában játssza a doom metalt. Johnny Kelly amúgy itt is tag – mivel Sal nem kívánta maga feldobolni az anyagot, nyilván rögtön adta magát a dolog –, az Apokalipszis negyedik lovasa pedig Eric Morgan basszusgitáros lett. A hangzásért a hangmérnökként is tevékenykedő Matt Brown felelt, és annál többet nem is kívánnék elmondani, mint hogy tökéletes munkát végzett. Emellett tán nem is kellene mást leírni, mint hogy a korongon négy dalban énekel Keith Caputo, aki lehet, hogy egykori nemét maga mögött hagyta, viszont hangját egészen biztosan nem, valamint három számban nyomja a szólót sokunk kedvence, a biohazardos Bobby Hambel (a turnéfelállás állandó tagja is egyben!), de a záródalban még szaxofon is felbukkan, amit pedig Lou Reed szaxisa, Ulrich Krieger szolgáltat egészen szívfacsaróan.

Nem túlzok, azt kell mondjam, hogy a Halál Névre Hallgató Fakó Ló számomra az év egyik legnagyobb meglepetését szolgáltatta. Egy olyan lemezt, amit mintha egészen pontosan nekem írtak volna, és amiben nem tudok mibe belekötni (igaz, nem is nagyon akarok). Legyen szó bár a To Die In Your Arms, a Devil In The Closet vagy a Meet The Wolf súlyos húzásáról, kínzó dallamairól, akár a lendületesebb, ám semmivel sem vidámabb Bath In My Blood (Schizophrenia In Me) vagy Serial Killer arcunkba csapó ritmusairól, a Heroin Train éjfekete húzásáról, a Bad Dream horrorfilmzenéket idéző átkötőjéről, minden tétel egyaránt betalál. De a leginkább mégis az olyan hosszabb, epikusan hömpölygő és nem kicsit doom tételek vájják belém pengeéles karmaikat, mint a Cracks In The Walls, a Die Alone és legnagyobb kedvencem, a halálra készülő témája ellenére is slágeres When Crows Descend Upon You. És a végére maradt a nagy kérdés: nem, Sal hangja egyáltalán nem csalódás. Igaz, hogy jobbára a középtartományban marad, de éppen azzal éri el kitűzött célját, hogy nem kívánja túllépni saját korlátait,

Tisztában vagyok vele, hogy irgalmatlan lemezdömping van, ami miatt egyre nehezebb feladat a trágyadomb közepén igazgyöngyökre találni, de a Fakó Lovasnak mindenki kell, hogy adjon egy esélyt, aki vonzódik a fájdalmas muzsikákhoz, és szerette valaha a Type O-t vagy az Alice In Chainst. Csalódás kizárva – ez egy tökéletes bemutatkozó lemez!