Shock!

Míg a KISS tagjai végleg letették a lantot, illetve avatárként folytatják a továbbiakban – bármit is jelentsen ez –, addig a klasszikus felállás szólógitárosa, Paul Daniel „Ace" Frehley egyelőre nem tervezi a nyugdíjba vonulást. Legalábbis elég erősen utal erre, hogy nemrégiben hozta ki hatodik stúdiólemezét 10,000 Volts címmel, sőt, 2025-re beígért egy újabb feldolgozáslemezt is, ami így trilógiává fogja hizlalni a még 2016-ban indult Origins sorozatot. Szóval hiába tölti pár héten belül Space Ace már a 73-at, még mindig van közlési vágy az öregben.

Sokan legyinthetnek persze, hogy ki kíváncsi ma már egy faszira, akit először több mint negyven éve, de másodszorra is már két évtizede rúgtak ki a KISS-ből, a helyzet azonban az, hogy limitált gitártudás ide, fahang oda, Frehley azért szólóban is képes volt nagy dolgokra. Hogy mást ne mondjak, mikor a maszkos KISS eredeti felállásának négy tagja egészen spontán módon mind egyszerre jelentett meg szólóanyagot 1978-ban, azok közül bizony Spacemané szólt a legnagyobbat, de anno például a 2009-es Anomalyt is jól fogadta mind a szakma, mind pedig a közönség. Nekem mégsem ezek a kedvenceim a diszkográfiából, hanem a 2014-es Space Invader, illetve most már szorosan sarkában lihegve ez a friss cucc. Nem kell persze világmegváltó dolgokra gondolni, egész egyszerűen ez az Ace-hez abszolút passzoló, „arcade game" dizájnba csomagolt cucc pont azt a laza, tökös, dögös rock and rollt tartalmazza, amit az ember elvár hősünktől. Ráadásul a 10,000 Volts dalai hallatán meg nem mondanám, hogy azokat egy 70+-os nagypapi játssza.

A kezdő címadó tökéletesen össze is foglalja a lemez lényegét lévén egy egyszerű, de fogós rock and roll téma, mi másról, mint a csajokról. És aztán marad is a suszter szépen a kaptafánál, a lemez meg kábé ezen a vonalon, amivel fikacnyi gond sincsen, hiszen Frehley témái kifejezetten hallgattatják magukat. Az sem zavaró, hogy nem egyszer a kelleténél talán több a KISS-utánérzés, mint például a Walkin' On The Moon refrénjében is. De hát ez a fickó csinálhat akármit, a tömegek szemében úgyis mindig annak a bizonyos zenekarnak az a bizonyos gitárosa marad haláláig, és láthatóan nem is zavarja ez a szerep. Kicsit kakukktojás ebből a szempontból a modernebb köntösbe öltöztetett, zenéjét és énektémáit tekintve is a kései Ozzy-cuccokra hajazó Cosmic Heart, de ez is működik.

Van aztán természetesen szirupos, akusztikus szerelmes ballada is, amiből negyven-ötven évvel ezelőtt pont akkora sláger lehetett volna, mint mondjuk egy Bethből, de minden elcsépeltsége ellenére ma is jólesik a fülnek, mivel pedig Ace maga sem egy hangszálakrobata, így már első hallgatás után nyugodtan és bárminemű különösebb tehetség nélkül, közel lemezminőségben dúdolgathatja bárki. A Fightin' For Life-ban még dupla lábdob is akad, a Constantly Cute-ban meg megint csak komoly lakossági slágerpotenciál. Mármint lenne, ha játszanának ilyesmiket még rádiókban, illetve ha hallgatna bárki rádiót 40 éves kor alatt. A legjobb dal pedig kissé meglepő módon a lemez végére került, és nem más, mint a pofátlanul ragadós, ufós tematikájú Up In The Sky, ami ismét csak a legszebb Kiss-hagyományokat követi, majd a roppant hangulatos, instrumentális Stratosphere vezeti le szépen a 40 percével pont ideális hosszúságú lemezt.

A 10,000 Volts oroszlánrészét természetesen most is Ace egymaga rögzítette, de a dalok végső formájának kialakításában segítségére volt a Trixterből ismert gitáros, Steve Brown is, a dobokat pedig az az Anton Fig ütötte fel, aki 1978-óta rendszeresen felbukkan a stúdióban Frehley oldalán. A végeredmény meg, ha nem is az eddigi legjobb szólócucc a legendás figurától – mert Ace szerint persze az –, de egy maximálisan vállalható és szórakoztató rock and roll lemez, ami enyhítheti kicsit a rajongóknak a KISS visszavonulása miatti bánatát.