Shock!

Az Adagio egy neoklasszikus prog project, mely 2001-ben adta ki első lemezét, a Sanctus Ignist. Ez és utódja, az Underworld című korong elsősorban arról nevezetes, hogy az énekesi posztot a Pink Cream 69-dalnok David Readman töltötte be ekkortájt. David aztán a kettes korong után kiszállt, helyét egy ismeretlen figura, Gus Monsato vette át.

A fő pontok persze ezúttal is változatlanok, de azért van jónéhány változás az Underworld óta. Megmaradt a neoklasszikus prog metal sok-sok filmzenés illetve nagyzenekari betéttel, egy rakat billentyű- és gitárvirgával, viszont jelentősen fogósabbak, könnyebben emészthetőek a dalok, mint legutóbb voltak. Az Underworld számomra mind a mai napig meglehetősen nehéz hallgatnivaló, átlagban hét perc feletti dalaival, melyekhez David Readman megadallamos énektémái adják az egyetlen kapaszkodót, a Dominate-tel viszont sokkalta könnyebben boldogulok, melyben nem kis szerepe van annak, hogy nyolc tételéből mindösszesen egy haladja meg a hét percet.

További fontos változás, hogy jelentősen besötétítettek illetve besúlyosítottak a srácok! Az egész anyag meglehetősen horrorisztikus, melyet csak tovább fokoznak az olyan, viszonylag gyakran felbukkanó, durvább énektémák, amik eleddig csupán egyetlen egyszer, az Underworld lemez For my Sleep...to Someone Else nótájában voltak hallhatóak.

A hangszeres teljesítmény természetesen kiváló, csak szuperlatívuszokban beszélhetünk a francia srácok teljesítményéről, de szerencsére a dalszerzői vénával sincs gond, hiszen nyolc kiváló dal sorakozik a lemezen. Nagyon király a Fire Forever alapriffje, amit egy tipikus neoklasszikus szóló vált. Jó sötét dal a Terror Jungle, meglehetősen Symphony X-rokon riffel, illetve klassz bőgőfutamokkal. Maga a nóta egyébként végig középtempós, mindösszesen egy pici gyorsulás van csak a közepén.

Legnagyobb favoritom a Children of the Dead Lake, ami nagyon hangulatos, sötét nóta, jó gonosz énektémákkal, melyek még Mats Levénnek is becsületére válnának. A végén hallható zongoraszóló meg király Beyond Twilight/Symphony X keverék. A R'Lyeh the Dead elején nagyon jó a „Them" korszakos King Diamondot idéző, csaknem kétperces felvezető rész, melyet egy marcona riff követ aztán. Muszáj még kiemelnem a lemez végén, két klasszikus prog metal nóta közé ékelődve hallható balladát, a Kissing the Crowt. Mindössze két perc ez a zongorára és énekre írt szomorkás dal, de elejétől a végéig gyönyörű.

2006-os lemezével tehát végképp a jobb híján prog metalnak nevezett csapatok élvonalába lépett az Adagio. Az eddigi legjobb teljesítményük, remekmű!