Shock!

november 22.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Adrenaline Mob: Adrenaline Mob

Kis túlzással azoknak a zenészeknek lenne nehéz felsorolni a nevét, akikkel Mike Portnoy nem működött még együtt valamelyik projektjében, így az utóbbi évtizedben már csak hellyel-közzel követtem, mi mindent halmoz egymásra az örökmozgó dobos. A helyzet azonban egyből megváltozott, miután Mike kilépett a Dream Theaterből – innentől fogva nem ezredik és ezeregyedik side projektekről van szó pár óra alatt összejammelt lemezekkel, hanem főprofilként futó, teljes fordulatszámon pörgő bandákról. Mike persze továbbra is több vasat tart a tűzben, de az Adrenaline Mob motorja elég rendesen beindult az utóbbi hetekben, így nincs okom kételkedni abban, hogy valóban normális zenekari működést terveznek, nem pedig hektikus stúdiózgatást, amikor épp ráérnek.

megjelenés:
2011
kiadó:
szerzői kiadás
pontszám:
- /10

Szerinted hány pont?
( 23 Szavazat )

Akármilyen vállalhatatlan körülmények között került ki Portnoy a Dreamből, bevallom, egyből lelkes lettem, amint megtudtam, hogy Russell Allennel közösen készül valamire. Amikor pedig még egyik kedvenc gitárosom, Rich Ward, a Stuck Mojo riffmestere is bekerült a képbe, már tényleg nehezemre esett kivárni a végeredményt. A három nagy nevet az ifjú gitárvirtuóz, az errefelé még ismeretlen Mike Orlando és Paul DiLeo basszer egészíti ki, és mivel a csapat ezekben a hetekben már aktívan turnézik a tengerentúlon, nem csoda, hogy gyorsan kiadták ezt a négy saját számot és egy feldolgozást rejtő EP-t. A megafelállások persze gyakran irreálisan magasra srófolják az elvárásokat, nincs ez másként most sem. Russell és Mike éppen ezért okosan igyekezett is elejét venni a „de azért a Dream Theater meg a Symphony X sokkal jobb" típusú fanyalgásoknak: jó előre leszögezték, hogy az Adrenaline Mob nem okosan komplex progresszív metalban, hanem annál nyersebb, durvább, korszerűbb zenében utazik. Mintha Ronnie James Dio énekelne egy Disturbed, Godsmack típusú modern metal csapatban – szóltak a beharangozó nyilatkozatok.

Mindez persze csak félig-meddig igaz, de a négy saját nóta ismeretében értem, mire céloztak Mike-ék. Ha a fenti hasonlat nem is fedi maradéktalanul a valóságot, annyi bizonyos, hogy az Adrenaline Mob jóval utcaibb hangzású, mint a két nagyság, azt azonban nem állítanám, hogy semmi köze a Dream Theaterhez. Valóban zúzósabb, röfögősebb, dühösebb ez a csapat, mint a Dream, és itt nincsenek billentyűk sem, de a New York-i progmetal királyok legsúlyosabb, legagresszívebb dalaival azért befigyel némi enyhe rokonság. A szólóknál meg már csak azért is elég nyilvánvaló a párhuzam, mert Orlandóra hallhatóan nagy hatást gyakorolhatott John Petrucci... A csávó egyébként tényleg állati jól játszik, nemcsak virtuóz, de értelme, íze is van a figuráinak. Mint ebből is lejön, Rich Ward ezúttal elsősorban ritmusgitárosként szerepel, én személy szerint biztosan elbírnék belőle többet is a dalokban, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy bármi is hiányzik innen.

Ami magukat a szerzeményeket illeti, azok természetesen jók. A legerősebb talán a nyitó Psychosane, ahol nemcsak a nóta építkezése tökéletes, de ennek tetejébe még roppant fogósak is Russell dallamai, a középtájt előkapott agyszaggató, jellegzetesen zakatolós Ward-rifftől pedig egyből a fülemig szaladt a szám széle. A Believe Me kezdőtémája tényleg nem nélkülözi a Disturbed ízt, de összességében erre sem mondanám rá, hogy ebben a formában simán beférne Draimanéknél. Allen jelenléte, dallamai annyira markánsak, hogy kizárnak minden komoly összehasonlítást, és Orlando hatalmas virgái is más irányba mutatnak. Mondanom sem kell, ebben sincs hiba egy szál sem, a refrén különösen szép ívet ír le.

A leghosszabb, hat és fél perces Hit The Wall gyorsabb, örvénylőbb tempókkal operál, Russell talán itt a legdühödtebb. Sokakat bizonyára meglep majd, hogy magához képest mennyire rekesztősre vette néhol a figurát, de szerintem jól áll neki ez a stílus is, akárcsak a direktebb, arcbamászóbb muzsika. A dal középtempós második felét domináló riff meg vicces módon a megszólalásig olyan, mintha csak a Füleki-Hegyi duó álmodta volna meg valamikor a Mood dicső napjaiban, a '90-es évek második felében... A legegyenesebb vonalú Down To The Floor azt a benyomást kelti, mintha csak egy modern groove metal csapat feszült volna neki néhány '70-es évekből megmaradt ötletnek, azokat a saját eszköztárukba átültetve. A zárásként felpakolt, ezerszer feldolgozott The Mob Rules meg nyilván a név miatt adja magát. Becsületesen elnyomják, Russell perfekt módon hozza Diót, Orlando pedig istenként gitározik, de ez a változat ennek dacára is olyan, mint a többi: bármikor jó hallani, az eredetihez azonban semmit sem tesz hozzá. Maga a hangzás egyébként vaddisznó, Portnoy pedig természetesen végig istenként dobol az egész anyagon. Stílusa összekeverhetetlen, de ez a zene mást igényel, mint a Dream Theater: groove-osabban, ösztönösebben, de továbbra is roppant izgalmasan, technikásan hozza magát.

Tudom, sokan másra számítottak az Adrenaline Mobtól, nekem azonban maximálisan igazolták a várakozásaimat ezzel a kis kedvcsinálóval. Ráadásul aligha lőtték el az összes patronjukat ebben a négy dalban, hiszen 2012 elején máris érkezik az első teljes nagylemez, amit az igazat megvallva már most sokkal jobban várok, mint mondjuk az új Dreamet (pedig az is érdekel). Mivel ez még csak egy EP, a pontozástól inkább eltekintenék, de ebben a bandában a hallottak alapján valóban ott rejlik a potenciál ahhoz, hogy üzemszerűen működő zenekarrá fejlődjön és elég gyorsan maga mögé állítsa a közönséget. Szóval hajrá! (És persze remélem, mielőbb megérkezik Mike John Sykesszal közös csapatának anyaga is...)

 

Hozzászólások 

 
+3 #4 muzmo 2011-08-25 09:51
egy rádióinterjút hallgattam velük, ott olyasmit mondtak, hogy már kész volt az EP anyaga, amikor Rich Ward neve szóba került... szóval remélem a teljes albumon már ő is jobban meg tudja mutatni magát! az egyetlen dolog, amit sajnálok, h így viszont kevesebb ideje lesz a Stuck Mojora és a Fozzyra
Idézet
 
 
-1 #3 björn 2011-08-24 07:35
Jellegtelen, szürke egy cucc.
Idézet
 
 
+2 #2 kamikaze 2011-08-22 15:52
Nekem is tetszik. Bár nincs akkora újító, trendmeghatároz ó hatása, mint az anyazenekarokna k, az egész csapásiránya sokkal direktebb, de valamiért mégis bejön. Talán mert semmi más nem akar lenni, mint ,,egyszerű", zúzós metal, de abból viszont a minőségi fajtából. Ha rokonítani kéne valamihez, nekem egyből a BLS ugrik be, de annál színvonalasabb, elsősorban Allen hangja, na és Portnoy dobolása miatt. Egyesek részéről divat őt ócsárolni, hogy unalmas, egysíkú stb., de szerintem iszonyat jól dobol megint. (Mondjuk én rosszul játszani még soha nem hallottam, bármilyen zenekarban, projektben vett részt.) Máris hiányolom a Dream-ből. Feltűnően jó, amit játszik, nem lehet nem észrevenni, hogy nem egy kispályás valaki üti a bőröket. Orlando is jó szólókat nyom, nem kétséges. Ami egy kicsit engem is zavar, az Russell néhol tényleg túl durva hangja, jobban szeretem, ha tisztán énekel. A másik, hogy riffelésnél helyenként a gitár elég ,,koszos" hangzású, ez is jobban tetszene, ha tisztábban szólna. Összességében jó lesz ez, de nagyon más, mint az új Dream, ami persze egyáltalán nem meglepő. Jól van ez így, kapunk 2 (3) jó lemezt egyszerre, aztán valamikor meg talán újra összejönnek. Az új Dream szerintem inkább ,,művészkedős" lemez lesz, ez meg direkt arcbamászós. Néhány hallgatás után nálam 8,5-9 pont.
Idézet
 
 
-2 #1 Tamas 2011-08-22 15:12
Hat nekem (meg jopar masik hasonlo velemenyt is olvasva) nagyon nem jon be, es jellegtelen ez az anyag, Allen ne uvoltson, ennel o sokkal tobb, sajnos az utolso SX lemezt is szinte vegiguvolti, ennel o sokkal-sokkal dallamosabb, erzelmesebb jobb enekes. A zene meg ilyen sima, eleg jellegtelen modernkedo metal, amit mar a Dreamban is eroltetett picit, meg van egy tucat ilyen mar a piacon En egyaltalan nem erzek akkora virgakat, dalokat itt. Szoval nem vartam mast, de szeritnem ez nem nagy szam project eddig.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2005. november 12.

 

Watch My Dying - Budapest, Süss Fel Nap, 2005. február 8.