Shock!

Kifejezetten "imádom" a fos hangzású cd-ket, főleg, az olyanokat, ahol 64 percben 39 (!!!) darab "izé" található. Daloknak nem nevezném őket, trackeknek talán, a leghosszabb zajongás 19:27 mp hosszú (döbbenetes!!!), a legrövidebb 0:21 másodpercig tart.

Azok a részek, ahol rá lehet fogni, hogy gitározást hallhatunk, az teljesen olyan, mint amikor a 10 éves Józsika apuci gitárját a kezébe veszi, titokban rádugja az erősítőre, penget valamit, közben az óvodás kisöccse csapkodja a konyhában a lábosokat, a kutyájukat meg mindez idegesíti és veszettül ugat. Mindezt a gaz gyerkőcök rögzítették egy mono kismagnóval, majd tízszer átmásolták. Némelyik tételt akár tizenötször is, majd lehúzták a wc-n a szalagot, és azt sokszorosították, hogy megfelelő hangerőn hallgatva az őrületbe kergessék a környéken lakókat. Na, pont ilyen az Agathocles életmű.

Egyébként az ultragagyi borítón feltüntették, hogy ez koncertfelvétel (valószínűleg), a legkorábbi gyöngyszemet 1989-ben rögzítették, a legkésőbbit tavaly. A fejlődés íve csodálatos: elképesztett és lenyűgözött, sosem hallottam még ehhez hasonló harmóniákat, technikásságot, ötleteket, és azok a dalszövegek! Erre már szavakat sem találok, inkább örülök csendben, mert bolgárul is mellékelték a borítóhoz, lehet a cirill betűket tanulmányozni a bősz rajongóknak.

Bizonyára remek és hihetetlen mértékű értéket hordoznak a grindcore/crushcore/atomkór zenekarok, de az korántsem biztos, hogy pont a fenti csapat a legfőbb értékhordozó. Engem leginkább az döbbent meg (illetve inkább elszomorít), hogy van, aki képes az ilyesmit kiadni, mikor annyi normális Zene van a világon. Ráadásul léteznek olyan agydonorok, akik meg is veszik.

Mivel mínusz pontot mégsem adhatok, maradok a nullánál. Ezzel ünnepélyesen az eddigi legrosszabb zenekar titulusát is megkapják. (Ha kell valakinek a cd, írjon, szívesen elküldöm van hozzá borító, meg egy szemet gyönyörködtető poszter is, amelyen a cd borítón táplálkozó "úriember" látható - a cd elkelt.)