Az Agathodaimon egy német (!) black csapat, és a Blacken The Angel az utóbbi idők legigényesebb, legfelkavaróbb dallamos black anyaga. Ráadásul még a logójuk is olvasható!
Semmi intro - ahogy azt várná az ember -, hanem a nyitó nóta (Tristetea Vehementa) fő motívuma szólal meg billentyűn, ami hátborzongatóan gyönyörű és fájdalmas! Persze a dal belendül később riffügyileg. Ez a nóta magába foglal mindent, amit egy igényes atmoszférikus black muzsikának tartalmaznia kell. A végén visszatér a dal elején felvonultatott motívum, ami maga a katarzis! Az ezt követő Banner Of Blasphemy dallamos súlyosságával a gyors részeket is élvezetessé varázsolja. A harmadik nóta (Near Dark) 15:37 percig tart - először alig hittem a szememnek! -, ám nem válik unalmassá vagy töménnyé ez a negyed óra, szinte észre sem lehet venni, hogy ilyen hosszú. Itt a károgás mellett női vokál is felbukkan. Divat, nem divat - javára válik a műfajnak. A nóta végén olyan súlyos riff dörren meg egy kevés ideig, hogy csak úgy rezgett a hangfal mélynyomója!
És utána következik még a java! Ha valaki a szélvészebb témákat hiányolja, a Die Nacht des Unwensenstől megkaphatja, melyből egy kis billentyűs borongós átvezetéssel megérkezünk a komor hangulatú Sfintit Cu Roua Suferintii ösvényeire (vajon mit jelenthetnek ezek a címek?!). A záró Ribbons/Requiem szinte filmszerű élményt nyújt, valami jobb kis horrorfilmbe lazán beillene - a hagyományosabb gitártémák ellenére.
Bár meglehetősen telített a piac ebből a műfajból, az Agathodaimonnak még hosszú jövőt kívánok, mert egészen egyszerűen remek nótákat írnak és ez a legfontosabb! Nincs egy gyenge másodperce sem az albumnak, végig magas színvonalon pörög. A hangzás is példás, egyszerűen nem tudok belekötni semmibe, a Blacken The Angel '98 legjobbjai között helyezkedik el. Aki egy kicsit is érdeklődik a fent ecseteltek iránt, az semmiképpen ne menjen el az Agathodaimon mellett.
