Speciális, nyolcszámos anyaggal vészeli át a COVID-időket az Angertea, és pont ez a különleges, gyűjteményes jelleg az, ami miatt inkább EP-nek kell hívnunk a Crocodile Nervest – holott bő negyvenperces hossza alapján nyugodt szívvel beszélhetnénk „nagylemezről" is. Ennek az egésznek persze mostanság alig valami jelentősége, pláne, hogy egyelőre csak digitális formában érhető el a mű, kérdés, később lesz-e belőle kézzel fogható formátum egyáltalán, hiszen – ha minden igaz – nincs már olyan nagyon-nagyon messze egy új stúdiólemez sem.
Aminek mintegy előfutára a krokodilos anyag egyetlen valóban új tétele, a Chris, és ez alapján a bő nyolcperces, széteffektezett, komplex darab alapján nem nagyon kell félnünk attól, hogy a Teja könnyedén befogadható üzemmódba váltana. Ebben az igazi zenekari kooperációban szerzett dalban pedig tényleg minden összetevő ott figyel, amit eddig szerettünk Mihály Gergelyékben, ráadásul olyan friss elemekkel megfűszerezve, mint például a nyitány szintetizátora. Amitől elsőre, be kell valljam, kicsit meg is ijedtem, de aztán jött Miguel meghitten gyomrozó basszusa, és kisimultak a (krokodil) idegeim. A dal igencsak zaklatottra sikerült klipje amúgy már hónapok óta elérhető a szokásos helyeken, és mi tagadás, a vizualitásra mindig is adó Angertea ezúttal sem vallott szégyent. Hiszen Gergő ugye fest is – mármint nem szobákat, hanem inkább olyasmi festményeket, mint az az erősen Pennywise-ra hajazó barátságos bohócpofa ott a borítón.
Igazi csemege a kettes Death March, ami eredetileg ugye egy Faith No More-dal lenne, de Angerék úgy átgyúrták, hogy a dal közepétől szinte saját számnak is tekinthetjük, pláne, hogy a közepéhez hozzápasszintották az [Ó, te rettenetes keserű halál...] című ősi magyar siratóének részletét is, amit a csapat barátja, az obiatos Pallagi „Laz" Laci mondott fel. És ez az egész baromi jól működik is, olyannyira, hogy még egy, az Államokban kiadott jótékonysági korongra is felkerült, amit a néhány éve elhunyt FNM-énekes, Chuck Mosley családjának a megsegítésére dobtak piacra.
A másik átdolgozás már saját, a Tisza az, amit nem csak akusztikussá gyúrtak át, hanem elég jelentősen át is írtak, kapott például egy plusz verzét is, így aztán lett belőle egy kvázi tábortüzes verzió, ami okés ugyan, de az eredeti felkavaró hangulatától bizony messze elmarad. (Sajnos pont azt a részt szedték ki belőle, amit a legjobban szeretek, a lezárás furcsa megnyugvást adó „És csak úszok tovább..."-mantráját.) A csapatnak lett időközben egy saját stúdiója is, a Teaplant, és ez egyike volt az első daloknak, amit saját maguk rögzítettek, szóval azért bőven volt miértje a dolognak.
A többi öt darab pedig mind élő felvétel, amelyek részben a Blue Hellben (Interest Song), részben pedig a Szimpla Kertben (Seeds Of Hell, Damagebirth, Demons Surfaced) készültek. Nem is csak az az érdekes, hogy a Seeds Of Hell kétszer is szerepel – egy hagyományos változatban, egy pedig a Soundcity Szeged című akusztikus koncertsorozat keretében a Miracle Sound Stúdióban rögzített „akusztikus élő" verzióban -, hanem, hogy a keverést mindegyik esetében más-más, a banda szempontjából fontos ember készítette el, köztük olyanok, mint az elmaradhatatlan Vári Gábor (Dystopia), Veres Gábor (Watch My Dying), vagy épp Kiss József (Nova Prospect). Nyers, valóban élő, a legjobb szándékkal is inkább csak fél-profi felvételekre kell számítani, amik nem csak arra jók, hogy ízelítőt kapjunk Ottóék színpadi energiájából, hanem azért még az élvezhetőség határán belül is mozognak. Még ha azt mindegyikük esetében meg is kell jegyeznem: a lemezes változatok bizony jobbak.
A fentiek alapján nem csak időkitöltő, hanem kísérleti, egyben gyakorlati funkciója is volt tehát a Crocodile Nerves-nek, és ezeknek a célkitűzéseknek bőven meg is felel, még ha elsődlegesen nyilván arra is a legalkalmasabb, hogy fokozza a várakozást a nagymágocsiak hatos stúdiólemezéig.
