Shock!

Ha Anneke van Giersbergen nevét hallom valahol, rögtön beugrik egy rakás közhely, amelyet vele kapcsolatban előszeretettel emlegetnek, illetve emlegetek én is. A kisugárzás, a végtelenül szimpatikus attitűd és a különleges, bársonyos énekhang általában szerepel ezekben, és meg kell hagyni, teljesen jogosan. Anneke ugyanis valóban egy idol, egy páratlan személyiség és énekhang, akinek ráadásul imidzsben is sikerült valami igazán rajongócsalogatót kialakítania. Végtelenül szimpatikus, barátságos, szerény, de ugyanakkor szexis és titokzatos is egyben. Kicsit bohókás, kicsit MILF (a borzalmas borítótól tekintsünk el), azaz olyan, akiért a fiúk is epekednek, de a csajok is szimpatizálnak vele. Tökéletes elegy.

És hogy el ne felejtsem, valóban csodás hang és előadó, élő performanszain pedig olyan kisugárzással és bájjal adja elő dalait, ami csak kevesek sajátja. Épp ezért szólólemezeit annak ellenére is szívesen és gyakran hallgatom, hogy stílusukat tekintve meglehetősen messze esnek az ízlésvilágomtól. Hard rock vagy metal zenének ugyanis meglehetős túlzás lenne nevezni ezeket, sokkal inkább egyszerűcske, akár egy szál gitárral is maximálisan működőképes popdalocskák gyűjteményéről van szó: az énekhang, valamint a belőlük áradó optimizmus és derű miatt azonban szinte hallgattatják magukat.

A Drive is ilyen persze, és miközben megy, minduntalan a legutóbbi, Pain Of Salvationnel közös bulija után a merch-pultban szélesen mosolyogva szívecskéket rajzolgató Annekét látom magam előtt, ez pedig érthető módon meghozza a kedvemet, hogy újra és újra lepörgessem a lemezt. A kezdő We Live On is abszolút kedvet csinál ehhez, hiszen annak ellenére, hogy picikét borongós, merengős, mégis pofátlanul ragad, azaz tökéletes nyitónóta. A lemezen hallható dalok alapvetően két csoportba sorolhatóak: vannak álmodozós, kicsit szomorkás, merengős nóták (She vagy My Mother Said) és mosolygós, optimista hangvételű dalok (Treat Me Like A Lady, Shooting For The Stars vagy The Best Is Yet To Come), és persze mindkét halmaz remekül működik. A She-ből például simán lehetne Family Portrait vagy Zombie szintű sláger, ez ugyanis egy itt-ott kicsit vadóc, de azonnal fülbe ragadó, szomorkás, ám mégis slágeres dal, és mondanom sem kell, hogy Anneke kvalitásaiban cseppet sem marad el sem Pinktől, sem pedig a The Cranberries énekesnőjétől, Dolores O'Riordantől. A leginkább meglepő tétel a Mental Junglecímet kapta, amelyben Anneke egy Hayko Cepkin nevű török fickóval énekel a duettet. A végeredmény valami olyasmi, mintha az Orphaned Land vagy a Mezarkabul fogott volna össze vele, azaz az alapvetően továbbra is popos dal elsősorban Cepkin énekének köszönhetően kapott egy markáns keleties színezetet is.

A Drive egy azonnal kitárulkozó, jó dalokkal teli, kellemes album, semmi több, de a hatásos és fogós nótának, valamint Anneke varázslatos hangjának köszönhetően bárki bátran próbálkozhat vele. Rockzenén innen és túl is.