Shock!

Mivel a Pain Of Salvation sok-sok év és lemez óta hazajár hozzánk, olykor ki-kihagyom egyik-másik koncertjüket. Ez történt például 2011-ben is, noha a Road Salt Two – elődjéhez hasonlóan – nagyon is tetszett. Van ez így. Mivel azonban a 12:5 című akusztikus anyaguk unplugged alapkedvenceim közé tartozik, ezt a bulit semmiképpen nem akartam elmulasztani, pláne hogy valamiért azt hittem, Anneke végig velük játszik és énekel majd. Ez végül nem teljesen így alakult, sőt, egy last minute programváltoztatás miatt (amelyet a szervezőkkel sem egyeztetett a csapat) pont a hölgy kezdte a műsort saját egyszálgitáros szetjével, amelynek nagyobb részéről sajnos le is maradtunk.

Érdekes volt egyébként így megérkezni, mert egy pisszenés sem hallatszott a teremben, amíg Anneke van Giersbergen énekelt, így az ismerősi köszönéseket is csak suttogva mertük megejteni, sőt, még a lépteink okozta padlónyikorgást is zavarónak éreztük kissé, afféle „popcornos zacskó csörgése a művészfilmen" feelingje volt az egésznek. Persze valójában senkit nem zavartunk, Annekét a legkevésbé, ő csak dalolt azon a különleges hangján, ami az évek alatt semmi sem kopott, és ami beszédben is gyönyörűen csilingel. Ezt később a merchpultnál is hallottuk, ugyanis saját fellépése után ő maga árulta a cuccait, amikor épp nem a POS-nál vendégeskedett, de erről majd a maga idejében még mesélek. A holland pacsirta tényleg csodálatos jelenség, színpadi és színpadon kívüli kisugárzása a legzordabb szívűeket is magával ragadja, a legzaklatottabb lelkeket is megnyugtatja, és még egy katolikus pap vagy egy melegmozgalmi aktivista is beleszeret két mondat után. És énekelhet bármit, nem lehet rá nem odafigyelni.

Persze a díszletek is odaszögezték a tekinteteket a színpadra, hiszen egy, a '70-es évek stílusában berendezett nappalit láttunk fent fotelokkal, kanapéval, zongorával, nagyanyáink ízlése szerinti tapétával, sőt, még a gyerekszoba egy része is látszott, ennek dísze egy óriási Hendrix poszter volt. A folkos(-szerű) zenét játszó izlandi Árstíðir tagjai ennek megfelelően a szoba különböző részein foglaltak helyet és különösebb faxni nélkül elnyomták nagyrészt anyanyelvükön, egy-két esetben pedig angolul írt, akusztikus gitárokra, hegedűre, csellóra és billentyűkre hangszerelt dalaikat. Nem különösebben értek az északi folkhoz, de kellemes volt, amit előadtak: szimpatikusak (és talán kissé megilletődöttek) voltak, mindannyian (!) baromi jól énekeltek, és még Gildenlöw úr is beugrott hozzájuk a végén egy kis Road Saltra – de ez inkább a főkoncert elejének is nevezhető volt már, hiszen ezután nem sokkal már Daniel és Rogner Öjersson, az új Pain Of Salvation gitáros volt a színpadon, és szépen elnyomtak egy Falling Home-nak elkeresztelt új szerzeményt.

Ezután szépen beszivárogtak a többiek is, és jött a Diffidentia, amivel kezdetét vette az év egyik legkülönlegesebb estéje. Bár folyamatosan zenéltek, nem is feltétlenül nevezném koncertnek az egészet, inkább afféle klubest-performansz-színház volt ez inkább, hiszen a konferanszokban amúgy is szívesen sztorizgató Daniel még többet dumált a dalok között, mint máskor. A zenekar nagyon lazán vette a be-becsúszó hibákat (hozzájuk képest meglepően sok volt, de röhögtek az egészen), és szereplő lett a technikusuk is, aki hol a kanapén ücsörgött, hol a vörösborokat osztotta ki, de amikor Daniel a kelleténél több hülyeséget beszélt, figyelmeztette rá, hogy elveszi a poharát. A keretet nyilván előre megírták, de pont ez az a fajta lazáskodás az, amit nagyon nem lehet erőltetni, tehát az akciók-reakciók egy része tényleg spontán volt. Érdemes lett volna több koncertet megnézni, mert gyanítom hogy ha épp olyan napjuk volt, még azt is elmondta Daniel, hogy aznap ki kurvaanyázott le kit a zenekarból.

Olyasmi benyomásom van, hogy Gildenlöw is afféle hiperaktív figura lehet, aki őstehetség ugyan (gondoljunk csak bele: a Second Love-ot 15 évesen írta!), de mivel folyamatosan pörög, hosszú távon biztos nehéz elviselni. Nem véletlen, hogy mára már a komplett zenekar lecserélődött körülötte, az újak kíválasztásánál viszont biztos odafigyelt arra, hogy simulékony és alkalmazkodó típusok legyek – ez még Léo Margrit dobosra is jellemző lehet, bármennyire pihent agyú ő maga is (mondjuk pont a dobosok szoktak külön-külön jól kijönni még az egymást utáló egókkal is). Akárhogy is, tényleg nagyon szórakoztató volt az is, ami a zenén kívül fenn zajlott.

Ami pedig magát a zenét illeti, az a 12:5 után egyáltalán nem volt meglepő, mégis ütött. Egyfelől teljesen máshogy rakták össze a műsort, hiszen anno a fan clubos koncerten egy nagy egyvelegbe fűzték össze lényegében az összes tételt, itt pedig szorosan elkülönült minden szám, ráadásul kaptunk pár feldolgozást is. Ezek közül mindenképpen a Holy Diver swing-jazz verziója volt a legütősebb, de szépen sikerült a Baki Ádámnak ajánlott Dust In The Wind is, és a Perfect Day sem tűnt elcsépeltnek (pedig az). Anneke egyetlen nótára jött fel, ez pedig egy eredetileg is duett Kris Kristofferson szerzemény volt, ami a világnak ezen a tájékán teljesen ismeretlen, ettől függetlenül felettébb hangulatosnak bizonyult. Kis képzavarral, talán a díszletek miatt is Mensáros László és Tolnay Klári nosztalgikus sanzonja jutott róla eszembe, hogy nézd a muskátlit az ablakban. A saját dolgok közül igyekeztek minden korszakot megidézni, de egy ekkora életműnél már három órás koncert is kevés lenne, kettőbe viszont nagyon alaposan belesűrítettek amit lehet, bár a korai érát hanyagolták és – visszatérve a 12:5-re – kevésbé nyúltak bele ezúttal az eredeti dalokba. Ettől függetlenül legalább olyan jól éreztem magam, mint egy hónappal korábban az Eric Martin bulin. Lehet, hogy az év koncertje szavazásnál külön kategória kell majd az akusztikus fellépéseknek!