Shock!

Az utóbbi években az Egyesült Államok egyre inkább a marihuána mind szélesebb körben történő legalizálása felé mozdult, végül pedig Kanada is beállt a sorba: 2018 őszétől náluk is füvezhetnek a 18 év felettiek. Lips boldogsága pedig emiatt határtalan. A veterán kanadai csapat frontembere sosem rejtette véka alá, hogy szívesen eltol néha egy-egy rakétát, az pedig, hogy mindezt immár teljesen nyíltan is megteheti, akkora örömet okozott neki, hogy a tizennyolcadik Anvil-nagylemezt ezen téma köré fűzte fel. Ugyan a Legal At Last nem konceptalbum, a cím és az egyszerre vicces, illetve klasszikusan anviles borító mégis egyértelművé teszi, mi is ezúttal a központi téma.

Ennek megfelelően a nyitó címadó rögtön a vízipipázás eltéveszthetetlen hangjaival indul, majd Lips kapásból a „Legal at last!" mondattal nyitja a dalt, én pedig szinte látom magam előtt, ahogy fülig érő, infantilis vigyorral énekel a mikrofonba jellegzetes anti-hangjával. Maga a címadó egyébként a legszebb Anvil-hagyományokat idéző tempós rock and roll, tök jó, többszólamú vokáltémákkal. A kettes Nabbed In Nebraska ugyanezen vonalat viszi tovább, már ami a szövegeket illeti, zenéjében ugyanis ez egy döcögős, középtempós dal. Egyértelműen a gyengébb darabok közé tartozik, és feltételezem, hogy csak azért készítettek épp ehhez klipet, hogy a füves társadalom esetleg ráharapjon a „Smoking weed ain't no crime!" refrénre, és egyfajta himnusszá emelje a dalt. Meglátjuk, bejön-e a dolog, az azonban tény, hogy a soron következő, ismét tempósabb Chemtrail sokkal erősebb, és ehhez is sikerült egy tök egyszerű, mégis nagyon fogós refrént összedobniuk, akárcsak a címadónál.

A Gasoline klasszikus Üllő-málha; hót egyszerű, súlyosan, lassan dohogó, de tök jól működik, és erős a totál Saxon-riffeléssel operáló I'm Alive is, aminek elején még a füttyögés is Bifféket, illetve egyik korai klasszikusukat, a Motorcycle Mant idézi. A Talking To The Wall a lemez legagresszívebb csordavokáljait hozza el, és ekkor már a túl is vagyunk az anyag első felén, amelybe így összességében nem is nagyon tudok belekötni. És tulajdonképpen a második félidő is rendben van: a Glass House a megszokottól kissé eltérő dallamvilágot hoz, és ugyan elsőre egyes részek kicsit furcsán hatnak tőlük, a végeredmény mégis jó. A Bottom Line egy laza, zsigeri rock and roll abból a fajtából, amiből már több tucatnyit írtak, a kétlábgépes Food For The Vultures és a záró No Time pedig a banda metálosabb oldalát tolja előtérbe. A lassan vánszorgó Plastic In Paradise-ot és a sabbathosan riffelő Said And Done-t érzem csak szürkébbnek, ami nem is rossz, ha figyelembe vesszük, hogy a Legal At Lastre tizenkét dal került fel.

Az Anvil esetében ezúttal sincs új a nap alatt, de ha rajongónak vallod magad, akkor nem is vársz tőlük semmi ilyesmit, hanem megelégszel egy újabb, az utóbbi anyagok színvonalát hozó dalcsokorral. A Legal At Last pedig pontosan ilyen is.