Shock!

Noha Jim Matheos minden jel szerint remekül elvan a jelenlegi Fates Warninggal, azért nem tud teljesen elszakadni a csapat első énekesétől, John Archtól, hiszen ez már a második teljes nagylemezük közösen. Oké, a Sympathetic Resonance megjelenése óta eltelt nyolc év, de itt az anyabanda sem feltétlenül szokott kapkodni... Ráadásul ha hozzávesszük, hogy az albumon jelenlegi és régi Fates-muzsikusok egész sora működött közre Mark Zondertől kezdve Joe DiBiasén, Frank Arestin és Joey Verán át egészen Bobby Jarzombekig, tényleg kvázi osztálytalálkozónak is tekinthető a Winter Ethereal.

Közhelyszámba megy, hogy a Matheos-féle, bőven ötvenes zenészek túlnyomó többsége ebben az életkorban már nem nagyon képes érdemi dolgokat letenni az asztalra a fiatalabban elkövetett művekhez képest – még akkor sem, ha amúgy összességében kielégítő teljesítményt nyújtanak. Sosem láttam tragédiának az ilyesmit: régóta beletörődtem, hogy a rockzenészek valami miatt huszonharmincas fejjel a legkreatívabbak, és ezt a szabályt csupán roppant kevés kivétel erősíti. (Cáfolj meg nyugodtan, ha tudsz.) Nos, Jim utóbbiak sorát gyarapítja. Kétségtelen, hogy leginkább úttörő, átütő erejű munkáit ő is letudta korábban, viszont új lemezeinek színvonala is elképesztően magas. Mindez a két utolsó Fates Warningra is áll, de a két Arch / Matheos-albumra is: a zene talán nem feszegeti olyan bátran a határokat, mint régen, de a dalok nívója simán párhuzamba állítható a klasszikus érában születettekével.

A két történet elhatárolása persze nem annyira egyszerű, és ahogy a névsorból látszik, olyan körömszakadtáig azért Jim sem igyekszik elválasztani egymástól az ügyeket. Ebben azonban végleg semmi meglepő nincs, hiszen a 2011-es lemez eleve olyan ötletekből kezdett formálódni, amelyeket a Fates Warningnak gyártott, csak aztán valamiért éppen nem tudták összelogisztikázni magukat. Tulajdonképpen a Winter Etherealre is rámondhatjuk: zenei szempontból ezek a dalok egy Fates Warning-lemezen sem térítenének ki a hitéből egyetlen rajongót sem. Viszont Arch éppen elég markánsan különbözik Ray Aldertől ahhoz, hogy mégse lehessen összekeverni a dolgokat. Igen, tudom, John hangját sokan nem csípik, én azonban sosem értettem a vele szemben táplált ellenérzéseket. Valóban karakterében is gyökeresen más torok, mint Alder, és teljesen más érzésvilágot is közvetít, viszont amit ebben a kilenc dalban nyújt, ismét nehezen támadható. Főleg, hogy hangja gyakorlatilag tényleg semmit sem kopott a '80-as évek hőskora óta, ami nyilván annak is betudható, hogy a fickó ezeket a kis kalandokat leszámítva emberemlékezet óta nem zenél meg turnézik aktívan, és ezen nem is kíván változtatni.

Végigmehetnék egyenként a dalokon, kielemezve, hol hozza Matheos a leggyilkosabb progmetalos riffelést, hol szaladgálnak pókként a húrokon a vendégként szintén felbukkanó Steve DiGiorgio ujjai, melyik a legizgalmasabb felépítésű tétel, illetve, hogy mindez miként helyezhető el a terjedelmes Fates-családfa termései között. Csak éppen semmi értelmét nem látom, ez a lemez ugyanis – elődjéhez hasonló módon – úgy jó, ahogy van, és egyáltalán nem igényel felesleges szószaporítást. Nem, Arch és Matheos nem újították meg a műfajt, de ha egyszerre mélyen intellektuális és érzelmekkel csordultig telített, mesteri módon összerakott, komplex metalt akarsz hallani 2019-ben perfekt hangzással, tele óriási dallamokkal, amelyeket aztán heteken-hónapokon át magaddal vihetsz, ennél az albumnál garantáltan nem találsz majd jobbat a 2019-es felhozatalban. A nyitó Vermilion Moonnal kinyitnak egy kaput, hogy aztán egészen a záró Kindred Spirits 13 perc feletti eposzáig kézen fogva vezessenek végig egy olyan hangulati utazáson, amilyet ebben a formában csakis Matheos képes megtervezni. És ehhez képest voltaképpen teljesen sokadrendű kérdés, hogy most ezen belül a Wanderlust kvázi-slágere, a szintén nagyon fogós Solitary Man vagy a finálé-e a legfőbb csúcspont. Beszéljen helyettem az év egyik legjobb albumáról inkább a pontszámom.