Shock!

Öt évvel ezelőtt csak visszafogottan lelkesedtem az Armored Saint évtizedes lemezínség után megérkezett La Raza albumáért. Régi kedvencekről van szó, így nyilván tetszett az album, de azért nem annyira, mint vártam volna, és ugyan a kocsiban azóta is rendszerint előkerülnek az olyan dalok, mint a Head On, a Left Hook From Right Field vagy a Little Monkey, továbbra is tartom, hogy John Bush és Joey Vera eredeti csapatának kevésbé állt jól a legutóbbi anyag lazább megközelítése. És azt se hallgassuk el, hogy a La Raza hangzás szempontjából is lehetett volna kicsit erőteljesebb... Nos, ehhez képest a feleannyi idő után megszületett Win Hands Down egyből kiütött, és pont azt hozta, amire fél évtizede is áhítoztam ettől a kultikus Los Angeles-i heavy metal-bandától. Nincs rockosodás, nincs kísérletezés, csak a zenekar veleje, száz százaléknyi Armored Saint. És mindez olyan kerekre formált dalokban, hogy a végeredményt simán oda lehet tenni a régi lemezeik mellé.

Most bizonyára azt hiszed, túlzok, pedig nem: ha félretesszük a rájuk nemesedett patinát, a Win Hands Down tényleg lazán állja a versenyt az ízig-vérig klasszikus, a stílus hívei körében könnyes szemmel emlegetett régi albumokkal és a szintén bivalyerős, közel perfekt Revelation visszatéréssel szemben is. A zenekar csúcsalkotásával, az 1991-es Symbol Of Salvationnel meg nem igazán lehet konkurálni, de hát ilyesmit szerintem nem is várt tőlük senki. Az a lemez a műfaj megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatásai közé tartozik, ugyanolyan örök etalon az amerikai heavy metalban, mint az egyes Metal Church vagy a '90-es Vicious Rumors, és ha esetleg nem ismered, nagyon sürgősen pótold is a mulasztást.

Az új album stílusa sok szempontból egyébként a Symbolra üt, a hangulati és zenei hasonlóságok egyértelműek, már a nyitó címadó szám is totálisan ezt az iskolát hozza. Nálam már első hallásra heveny libabőrt okozott ez a tökéletesre formált himnusz, nem tehetek róla, Bush mindig is ott volt a három-négy kedvenc énekesem között, dallamait zsigerileg imádom, és nem tudom magam kivonni a hatásuk alól. De természetesen nem egyedül ő viszi el a hátán a balhét, mert maga a nóta is perfekt: igazi Armored Saint azzal a jellegzetes riff- és ritmusvilággal, amiért olyannyira lehet szeretni a csapatot. Viszont már a szólót felvezető, enyhén jazzes témázgatás is egyből megmutatja, hogy aki tipikusra vágyik, az itt rossz helyen keresgél. Ezek a progosabb, okos, nagyon finom megoldások a többi szerzeményt is végig átszövik, méghozzá úgy, hogy mindeközben az egész album roppant fogós és dalcentrikus marad. És ismétlem, ezzel együtt is végig száz százalék heavy metalról beszélünk, méghozzá a tradicionális fajtából, amit a mai napig sokan alapból megmosolyognak. Nos, itt a tökéletes cáfolat arra a vélekedésre, hogy az ilyesmit csakis Manowar-féle retardált, pózer és vérciki módon lehet elővezetni, és a lemezt hallgatva arról is bárki meggyőződhet, hogy a himnikusság sem feltétlenül Sabaton-típusú, egysejtű csasztuskákat jelent. Mindebből persze az is egyenesen következik, hogy az Armored Saint 2015-ben is ugyanúgy egy szűk, beavatott kör zenéje marad majd, mint az utóbbi több mint harminc év során mindig, de ebbe szerintem már mindenki beletörődött – ők a leginkább. Bevallottan hobbiról, tét nélküli muzsikálásról van szó, ami egyébként minden pillanatban ordít is a lemezről: teljesen lelazult, fesztelen, roppant pozitív kisugárzású anyagról beszélünk, amit önmagukkal és a világgal kiegyezett, érett, felnőtt gondolkodású arcok játszanak elsősorban olyanoknak, akik hasonló szemlélettel közelítenek az élethez, mint ők. És ebből a szempontból bizony ennél találóbb címet aligha adhattak volna az albumnak...

Mindössze kilenc számról beszélünk, ám e kilenc szám között nincs töltelék, mindegyik önálló karakterrel rendelkezik. A címadó mellett a direktebb pillanatok sorát gyarapítja az izgalmas ritmusvilágú Mess, a hatperces An Exercise In Debauchery vagy a That Was Then, Way Back When, amelynek köpcös, zömök riffje egyenesen a '85-ös US power-alapmű Delirious Nomad lemezig repíti vissza a hallgatót. De a záró Up Yours is ezt a klasszikus iskolát képviseli nem kicsit priestes riffelésével, az album leggyorsabb dala pedig With A Full Head Of Steam címen fut, és Scott Ian hitvese, Pearl Aday énekel benne duettet Johnnal (aki amúgy Verával is együtt zenél szólóban, illetve a Motor Sisterben). Pearl se nem különösebben karakteres, se nem különösebben nagy terjedelmű hang, nem is tesz hozzá túl sokat a számhoz, de a végeredmény így is meggyőző. Egytől egyig óriási melódiákkal teli, két-három hallgatás után a fülbe ragadó szerzemények ezek, egy magamfajta fan pont ilyesmiket vár a csapattól. Tényleg csakis széles vigyorral, nagy bólogatások közepette vagyok képes hallgatni őket.

És ugye ezek mellett ott vannak még a kevésbé nyilvánvaló, de ugyanilyen erős nóták is. A hét perc fölé kúszó Muscle Memory talán egyenesen a lemez legjobbja, amely hangulatában, megoldásaiban itt-ott kicsit a csapat egyik leghatalmasabb dalát, a Symbol albumos Last Train Home-ot idézi, ám annál szövevényesebb, epikusabb megközelítésű, és lenyűgözően sikerült (nem mellesleg a szövege is óriási). Ugyanez áll a szintén hétperces In An Instantre is, ahol Bush már a finom bevezetőben is hátborzongató dallamokat énekel, majd mindebből egy tempóit tekintve is változatos, izgalmas felépítésű, kifejtős szerzeményt fejlesztenek. A lírai, zongorával is színesített Dive szimpla, megkapó szépsége is olyan értékeket tükröz, amelyeket manapság sajnos egyre kevesebb zenekar képes ilyen formában dalba foglalni. Az album hangzása is fölényes (Vera mellett Jay Ruston melózott rajta, szóval ez különösebben nem meglepő), az egyéni teljesítmények sehol sem arcbamászóak, de roppant zenei a lemez, a hangszerelés igényessége példaértékű, és mindenki rengeteg apró finomságot, ízes megoldást épített a szólamaiba: Jeff Duncan és Phil Sandoval gitárosszekciója mellett Joey is végig komoly szerepet játszik, Gonzo Sandoval meg egyenesen karrierje egyik legjobb teljesítményét nyújtja a doboknál. És persze ott van még Bush is a maga teljesen egyéni hangjával és dallamvilágával, páratlan érzelemgazdagságával, kifejezőkészségével.

Túlságosan is lelkes, sőt, lelkendező vagyok? Lehet, de nem szégyellem. Az az igazság, hogy így, lassan 35 évesen egyre kevesebb olyan új lemezt találok, amit legszívesebben tényleg éjjel-nappal hallgatnék, és ez most olyan – meg is kapják rá tőlem a maximális pontszámot, mert a Win Hands Down egyértelmű csúcsteljesítmény a mai mezőnyben ebben a stílusban. Nálam eddig csont nélkül az év albuma.