Shock!

A Los Angeles-i Armored Saint az a csapat, melyet a többség sajnos egyáltalán nem saját jogán ismer, hanem elsősorban arról, hogy 1992-es feloszlásuk után innen igazolta le John Busht az Anthrax (akit egyébként még jóval azelőtt a Metallica is meg akart kaparintani). Mindent elárul az 1982-ben alakult veterán power metal banda balszerencsés karrierjéről, hogy ez az eset lényegesen nagyobb publicitást kapott, mint gyakorlatilag bármi, ami azelőtt történt velük...

Pedig az európainál súlyosabb, direktebb amerikai tradicionális heavy metal színtéren nem nagyon léteztek náluk jobb csapatok. Személy szerint 1991-es, a szétesés előtt készített utolsó albumukat, a Symbol Of Salvationt minden idők legjobb US metal lemezei között tartom számon, de a '84-es March Of The Saint debüt vagy a '85-ös Delirious Nomad sem maradnak el mögötte sokkal. Sőt, még az ezekhez képest fanyalogva fogadott '87-es Raising Fearen is számos zseniális nóta szerepelt. Számomra ezek mind egyenrangúak a korszak jóval ismertebb Metal Church, Vicious Rumors vagy Savatage albumaival.

Az ezredforduló európai heavy metal újjáéledése szerencsére az Armored Saintet is visszahozta, csináltak is egy kellően hagyományos, de a 2000-es korszellemnek megfelelően harapós lemezt Revelation címmel, aztán némi mozgolódás és egy ritkaságokból, koncertfelvételekből összeállított speciális dupla válogatás után megint csend lett körülöttük néhány alkalmi bulit, rövid turnét leszámítva. Ez már csak azért is kár, mert mindannyian tudjuk, milyen sok dolga akadt az utóbbi években John Bushnak az Anthraxszel... Némi cinizmussal persze mondhatnám azt, hogy döglött lovat ösztökélni senki sem akar, hiszen ez a csapat ma is csupán egy maroknyi fanatikust érdekel, bohóckodni pedig meglett családapaként nyilván sem Bush, sem a zenekar másik alapembere, Joey Vera basszusgitáros (lásd még Fates Warning, Engine, O.S.I. satöbbi) nem szeretne.

Tíz év szünet két sorlemez között embertelenül hosszú idő, de legalább a melléfogásra kevés az esély, hiszen alapos idő jutott minden hang kiérlelésére. Ennek megfelelően a La Raza erőltetettségtől, kiszámítottságtól mentes, jól hallgatható lemez, benne az Armored Saint minden erényével. Néhány hetes alapos ismerkedés után sem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a Revelation mind súlyosabb, erőteljesebb megközelítését, mind a dalokat tekintve erősebb volt ennél a friss nekifutásnál, de a csapat rajongójaként most sem érzem úgy, hogy panaszkodnom kellene. Itt vannak a bandára olyannyira jellemző ütős, bika riffekben gazdag power metal témák, a Loose Cannon, a Head On és a Left Hook From Right Field hármas nyitánya rendesen ki is fekteti az embert, de ugyanakkor több a kevésbé direkt, igazi arcát csak sokadik hallgatásra feltáró hangulattéma, mint legutóbb. Az Armored Saint ugyanakkor többek között épp azért volt olyan jó régen is, mert sosem ragadtak le egyetlen bejáratott dolognál, így aztán ezzel sincs gond, pláne, hogy a borongós Chilled, a forróvérű ritmusokkal színesített címadó vagy az érdekes szerkezetű Bandit Country zárás is elsőrangú szerzemények. A kezdő hármas, a Black Feet vagy a szinte már-már power poposan szimpla alapokra épülő Little Monkey azonban jóval gyorsabban hatnak, mint ezek.

A zenekar erényeit most is hosszasan méltathatnám Bush továbbra is zseniális hangjától a Phil Sandoval – Jeff Duncan gitárduó példaértékű összjátékán át Vera és Gonzo Sandoval latinos tűzzel fűtött ritmusszekciójáig, de sok értelmét nem látom. Ha eddig szeretted őket, ezt a lemezt is garantáltan sokat hallgatod majd, én is így vagyok ezzel, mióta csak megérkezett. Újabb Symbol Of Salvationről azonban ezzel együtt sincs szó, úgyhogy maradjunk egy korrekt 8 pontban. Azt azért nagyon remélem, hogy előbb-utóbb Európába is átdugják a fejüket egy klubturnéra....