A korábbiaknál jóval gyengébbre sikerült a tavalyi Artension korong, a New Discovery. Pedig 96-ban valami olyat hozott létre ez a banda, ami addig nem nagyon volt jellemző. Persze akkor sem volt már új dolog a virgázós, neoklasszikus vagy milyen ízekkel fűszerezett, nagyívű dallamokkal operáló metal muzsika, Malmsteen után nem is lehetett sok meglepő dolgot produkálni, itt azonban mégis sikerült.
Itt ugyanis a domináns gitárfutamok helyét a billentyűk vették át, tehát amolyan "Emerson, Lake & Malmsteen" íze volt a dolognak. Míg Yngwie-nél Jens Johansson távozása után egyre inkább háttérbe kerültek a billentyűk, Vitalij Kuprij csapata már első lemezén is ennek fordítottját produkálta: volt gitárnyak-füstölés bőven, de mégiscsak az orgona/zongora/stb. maradt felül. És bár Kuprij villogott a legtöbbet, a többiek is osztályon felüli teljesítményt nyújtottak: a későbbiek során mind Mike Terrana, mind John West is nagyokat alakított máshol is, de az Artension másik dobosa, Shane Galaas és John Onder bőgős is hallatott magáról több ízben. Richard Staffelbach gitáros azonban hűséges maradt főnökéhez és a többiek vándorolgatása közepette is rendszeresen gyártották a nótákat.
Az első négy Artension lemez mind zseniális, a totális csúcs pedig a 99-es Forces Of Nature album, West leggyilkosabb énektémáival és Kuprij/Staffelbach legjobb szerzeményeivel. Etalon. Éppen ezért én, mint hallgató, mindig azt a lemezt tartom a kiindulópontnak és egyben célállomásnak. A tavalyi albummal pedig nagyon messze kerültek ettől, annak ellenére, hogy semmi nem változott, ugyanazt a formulát követték, mint előtte. Valami miatt mégsem ütött nagyot a produkció, talán az elcseszett hangzás az oka, talán az a hallgatói érzet, hogy sitty-sutty, odafigyelés nélkül rántották fel az éppen kéznél levő tizeniksz nótát, aztán már kezdtek is bele a következő munkába, ki-ki milyen felkérést kapott éppen. Tényleg volt egy ilyen futószalag-feelingje a lemeznek és valószínűnek tartom, hogy a japánok valami olyan szerződést írathattak alá Kuprijjal, hogy ha törik, ha szakad, évente egy Artension albumot le kell szállítania. Mivel Vitalij tényleg iszonyú tehetséges srác, nem okoz neki gondot egy lemeznyi nóta összeállítása és zenészek is mindig vannak, ráadásul nem is kell összehozni a társaságot, mindenki fel tudja játszani a részét, ahol éppen van. Mindazonáltal én úgy érzem, hogy sosem árt a daloknak, ha egy kicsit többet dolgoznak rajtuk.
Pedig a Steve DiGiorgio-t is csatasorba állító Future World alapvetően jobban sikerült, mint a New Discovery. A hangzás, ha nem is olyan ütős, mint a Forces Of Nature-é, azért jobb, mint legutóbb (bár még mindig tompa, kissé erőtlen) és átgondoltabbak a dalok is. Igaz, John West olyan fantáziátlan, lapos dallamokat hoz néhány helyen, hogy az már-már kétségbeejtő ötlettelenségről tanúskodik. El lehet ugyan hallgatni, de semmiféle libabőrt vagy borzongást nem okoz. Hol vannak a Forces Of Nature, az Evolution In Reverse sikolyai; a Lost Horizon ütős refrénje; a Mother Earth vagy akár a Nightmare gyönyörű dallamai? Hát itt bizony sehol, ez itt nem több, mint hakni-munka John részéről. A nyitó Dark Before The Dawnban és főleg a Tree Of Knowledge-ben pedig olyan nyálas, "fekete" (?) hangon szólal meg a jó John, amitől a Megasztár zsűrije ugyan maga alá csinálna gyönyörűségében, de a jóérzésű rocker előtt felsejlik Glenn Hughes egyelőre még nem létező, de Damoklész kardjaként mindig a fejünk felett csüggő soul lemezének rémképe. Nem tudom, az énektémákat maga írja vagy Kuprij által elérakott dolgokat énekel el, de jelen pillanatban West Royal Hunt-beli tevékenységét sokkal többre értékelem...
Zeneileg mondjuk most is abszolút rendben van a dolog: ezernyi apró finomság bujkál a dalokban, más bandák komplett életműve nem mutat fel annyi igényességet, zeneiséget, mint amit Kuprij és Staffelbach egyetlen nótában vagy szólóban felvonultat. Mike Terrana ugyan nem dobolja szét a nótákat, de ízlésesen és élvezetesen játszik, kár, hogy a keverés nem fektet kellő hangsúlyt a dobokra. A basszus sem türemkedik előre, Steve-nek egyetlen szólószerű kiállása van a már említett nyitónótában, csípősen meg is jegyezhetnénk, hogy ezért kár volt őt elhívni vagy ha már így alakult, engedhettek volna neki nagyobb teret is. Na mindegy. Végülis jó néhány zseniális pillanat akad így is a lemezen, többek között ilyen a címadó nóta úgy ahogy van (valami fogóska dallamkát azért sikerült hozzá alkotni), valamint a Close Tio The Sun szólórészei is kiemelkedőek. A Stand & Fight a nyitónótához hasonlóan egy rendkívül gyors tétel, klasszikusan felelgetős szólókkal és végre az ének is erőre kap. A Federation pedig egy igen kemény, riffelős tétel, talán a legprogmetalosabb és legfogósabb mind közül.
Unatkozni tehát nem lehet, mert minden hallgatás tud újdonsággal szolgálni: itt egy szóló kelti fel a figyelmünket, ott egy addig eldugottnak hitt újabb zongorafutam bújik elő, amott pedig egy ötletes pörgetésre kaphatjuk föl a fejünket. És akármennyire is tömény a zene, a Kuprij nélküli új Ring Of Fire-ral szemben inkább a Future World felé billen a mérleg nyelve, legalábbis ezen sorok írásának pillanatában mindenképp. Utána ez lehet, hogy megváltozik, de épp ez a jó az egészben, hogy hosszú hónapokra elegendő hallgatnivalót kínál csak ez a két album. De akárhogy is, a Vitalij Kuprij által készített albumok közül mindig is a Forces Of Nature és Mark Boals Ring Of Fire című szólóanyaga lesz az abszolút kedvenc és én azt hiszem, hogy a soha véget nem érő, görcsös stúdiózás helyett most már végre össze lehetne hozni egy - lehetőleg Japánon kívülre is eljutó - Artension turnét.
