Bevallom, kicsit elment mellettem a legutóbbi Artillery-album, a Legions, amelyen Michael Bastholm Dahl személyében új énekes debütált a dánoknál. Nem volt különösebb gond azzal a lemezzel sem, de valahogy mégsem hallgattam annyit, mint két elődjét, a When Death Comest és a My Bloodot. Mielőtt megkérdeznéd, ebben biztosan nem volt része Michaelnek, ő már legutóbb is meggyőző volt, és meggyőző most is – néha az ember egyszerűen csak nem kattan rá valamire, és kész. Van ilyen, nem akarom túlagyalni a dolgot, főleg, mivel ha objektíven nézzük, mindenképpen korrekt Artillery-lemez volt a Legions, mint ahogy korrekt Artillery-lemez a Penalty By Perception is. Világrengetőnek ugyanakkor ezt sem érzem.
Noha nyilván mindig az utánozhatatlanul ráspolyos orgánumú Flemming Rönsdorf marad az Artillery klasszikus torka, a zenekartól szerintem ezzel együtt sem volt rossz döntés, hogy a második újrainduláskor már hagyományosabb hangokban gondolkodtak. Dahl ebből a szempontból még Søren Adamsenhez képest is egy további lépést jelenthetett volna, hiszen mindenképpen ő a banda eddigi legkönnyebben befogadható orgánumú, legnagyobb hangterjedelmű, legkevésbé agresszív torkú énekese. Ugyanakkor egyben a legkevésbé karakteres is, szóval ami jött a réven, azt a zenekar úgymond elveszítette a vámon – igazi előrelépést nem hozott a srác, de végső soron öreg bandáról van szó, akiknek már nem kell feltalálniuk a kereket, elég, ha a saját stílusokban megbízható végeredményre jutnak. Michael amúgy ezt az enyhe jellegtelenséget leszámítva jól nyomja, dallamai, refrénjei ülnek, tényleg nem tudok és nem is akarok belekötni. De nem tagadom, nem érzem kivételesen kiugró hangnak sem – talán itt is a korrekt a megfelelő jelző.
Mint ahogy a lemez egészét is leginkább így tudnám jellemezni. Az Artillery zenei stílusa jottányit sem változott, de Michael Stützer és Morten Stützer horzsoló, gyilkos gitárhangzásba csomagolt, ide-oda tekeredő power/thrash-riffelése eleve annyira jellegzetes, hogy ilyesmi szóba sem jöhet náluk. A keleties ízek időnkénti felbukkanása szintén védjegy, maga az album pedig a szokásos koffeintúladagolt módon ugrál ide-oda a thrash és a legzúzósabb, legkarcosabb power metal határmezsgyéjén. Dahl miatt utóbbi vonal talán dominánsabbnak tűnhet, de ez kicsit csalóka, a zenei alapok igazából nem nagyon módosultak náluk a klasszikus korszakhoz képest. Amit viszont egyértelműen hiányolok most, az talán egy olyan azonnali K.O.-val felérő húzósláger, mint mondjuk a Khomaniac volt a By Inheritance-en, netán az Upon My Cross I Crawl vagy a Mi Sangre (The Blood Song) az új érában. Ilyeneket most nem vélek felfedezni, inkább egységesen erős a Penalty By Perception.
Persze hosszabb távon kiemelkedő darabok azért akadnak: még talán a nyitó, kiváló refrénű In Defiance Of Conformity áll legközelebb a fenti kategóriához, de csakis a legjobbakat tudom elmondani a klipes Live By The Scythe-ról, az említett keleties elemekkel megbolondított, izgalmas dallamvilágú Sin Of Innocence-ről, a menetelős tempójú Path Of The Atheistről vagy a kellően tekervényesen, odaverősen záró Welcome To The Mindfactoryről is. A When The Magic Is Gone vészterhes, szépen építkező power-lírája pedig cseppet sem tipikus Artillery-téma, mégis tökéletesen passzol a bandához, és Michael is óriási dallamokat kanyarít bele – szerintem talán ez a legerősebb dal az albumon. Viszont azt sem hallgathatom el, hogy pár kevésbé érdekes töltelék is akad most. A Mercy Of Ignorance-et például mindenképpen ide sorolom, az amúgy húzósan gyors Cosmic Brain egyes énekdallamai pedig jobban illenének valami germán power/speed-alakulathoz, mint az Artilleryhez. A kelleténél talán az 53 perces játékidő is több, de tényleg csak egyetlen hangyabokányival.
Alapvetően nincs semmi gond ezzel a kellő töménységgel megszólaló lemezzel, így ha szereted a bandát, és nem vagy Rönsdorf-korszakos purista, valószínűleg tetszeni fog. Nekem is tetszik, de a két Adamsennel felvett újkori cuccot énekhangtól függetlenül, csak a dalokat tekintve egyértelműen erősebbnek érzem egy fokkal, mint a Legionst meg ezt az anyagot.
Hozzászólások
De, kurvasok az 53 perc, olyan negyed órával kellene rövidebbnek lennie :D Tudom, vesszőparipám a lemezek hosszai, de a büdös életben nem fogom megérteni, hogy például az Exodus miért csinál 70 perces lemezeket, teljes agyrém. Artillerynek is bőven elég (lenne) egy 40 perces lemez - meg úgy nagyjából mindenkinek, hacsak nem hívják a zenekart Neurosisnak :)
Egyébként az újkori lemezeik közül szerintem is messze a When Death Comes a legjobb, de nincs ezzel sem nagy gond