Shock!

A dán Artillery azon zenekarok közé tartozik, akik nem egy, hanem két nagy visszatérést is produkáltak az évek során, de még ennél is ritkább, hogy mindkettő a lehető legjobban sült el. A gitáros Stützer-testvérek, Michael és Morten által alapított csapat a '80-as években Európa legizgalmasabb, legagyasabb thrash bandái közé tartozott, aztán három kiválónál is jobb album után a zenei klíma változása őket is a feloszlásba kergette. A metal revival idején, 1999-ben tértek vissza a színre először az előzményekhez száz százalékosan méltó B.A.C.K. lemezzel, de végül a padlógáz helyett inkább csak kényelmesen koncertezgettek itt-ott, majd megint elég gyorsan szétszéledtek. A következő nekifutásra majdnem egy újabb teljes évtizedet kellett várni, de akkor már nem volt velük a teljesen sajátos torkú énekes, Flemming Rönsdorf, a 2009-es When Death Comes albumot a gyökeresen más karakterű Søren Adamsen nyomta fel. A hangszeres szekcióban azonban a csúcslemez, az 1990-es By Inheritance muzsikusai zenéltek, és most sincs ez másképp.

A banda nem keveset kockáztatott Sørennel, de aki mer, az nyer: a kiváló lemez még az új hanggal is remek fogadtatásra talált. Még annak ellenére is nagyon szívesen hallgatom a mai napig, hogy az azévi budapesti koncerten a csapat inkább bájos amatőrök benyomását keltette, mintsem valami méltó európai válaszét az Exodusra, és az ilyesmi könnyen el tudja venni a kedvemet egy-egy zenekartól. Sőt, még az sem tudott zavarni, hogy a Sandbox Philosophy című dalban elég csúnyán sikerült újraírniuk a Slayer Black Magic-jét. Az a lemez így is simán ott van az utóbbi évek power/thrash termésének legjava között.

A jelek szerint az Artillery végre ráállt a normális zenekari működésre, legalábbis erre utal, hogy a My Bloodra nem egészen két évet kellett várnunk. Szerencsére a mai viszonyok között gyorsnak tekinthető munkatempó nem ment a minőség rovására, az album abszolút mértékben teljesíti az elvárásokat, és méltó elődjéhez. Persze ha a harákoló, bevérzett torkával mégis jellegzetes és fogós dallamokat hozó Rönsdorf hiánya miatt nem tudtad megszeretni a When Death Comest, akkor itt már próbálkoznod sem érdemes, ha azonban egy hagyományőrző album a vágyad vadállati ritmus- és szólógitármunkával, egy klasszikusabb heavy metal iskolán nevelkedett énekessel és mindenek felett ragadós, mesterien megírt dalokkal, a My Blood az egyik legjobb megfejtés az eddigi idei eresztésből.

Ha nem ismered őket, egy olyan súlyos, energikus megszólalású bandát képzelj el, akik riffelésüket tekintve valahol az Exodus-féle thrash és a klasszikus Metal Church fémjelezte power metal vonal között helyezkednek el, hangzásukban azonban ennek ellenére is rejlik némi sajátosan európai. Mondanom sem kell, a fő erősség ezúttal is a Stützerek gitárjátéka, amire csakis csettinteni lehet. Rafináltan felépített, finoman egymásba csavarodó riffelésükről, kiművelt szólóikról csakis felsőfokban tudok nyilatkozni, igazi mesterek. Ha csak negyedannyira lennének színpadképes figurák fazonra és attitűdre, mint amekkora gitárosok, garantáltan nem csupán egy maroknyi fanatikus ismerné a zenekart... Søren már az előző albumon is remekül teljesített (élőben pedig egyedül kellett eladnia a bandát), most azonban még felszabadultabbnak hangzik, szerintem még több teret engedhettek neki a dallamok kimunkálásánál, mint legutóbb. Hangjának tónusa elég jellegzetes, nekem egyes középfekvésekben továbbra is Ripper Owenst idézi, de lehet, hogy másnak ez abszolút nem jut eszébe róla. A lényeg, hogy abszolút ideális hang ehhez az egyszerre súlyos, agresszív és nagyon is dallamos zenéhez. Minden respektem Rönsdorfé, belőle tényleg csak egy van ezen a világon, de akárcsak a When Death Comes esetében, ugyanúgy most sincs hiányérzetem.

Külön öröm, hogy ezúttal valahogy érezhetően több a speciális Artillery védjegynek számító keleties témázgatás (a magyar rocksajtó klasszikus terminológiájával élve maharadzsás fikcsi), mint a When Death Comes-on, ez pedig mindig is marha jól állt nekik. Mindjárt a kolosszális, 7 és fél perces Mi Sangre (The Blood Song) nyitás ezen a vonalon mozog, vagyis egyáltalán nem nehéz ráakadni a derék dánok hullámhosszára... De nem ez az egyetlen kedvencem az új anyagról, mert az eszement tempózású Monster, a himnikus – és nem kevés régi Metal Church-öt rejtő – Ain't Giving In, a címéhez méltó Thrasher vagy a kiváló építkezésű End Of Eternity is ugyanilyen tökéletesen sikerültek. A bónuszként felvett régi dalok (Show Your Hate, The Eternal War) inkább csak érdekességek Sørennel, mintsem az eredeti változatok meghaladásai, de az új hanggal is működőképesek. Ez egyébként nem kis dolog, mert Rönsdorf egyedi stílusa szervesen hozzátartozik e Fear Of Tomorrow lemezes klasszikusokhoz.

Majd az idő dönti el, jobb-e ez az album, mint a When Death Comes, de engem ezúttal is meggyőztek. Ezen a vonalon a My Blood az év egyik legkiugróbb teljesítménye, ehhez kétség sem férhet.