Shock!

A tavalyi év elég mozgalmasra sikeredett a dán Artillery háza táján: először az a Carsten N. Nielsen távozott a csapatból, aki már az 1985-ös debütön, a Fear Of Tomorrow-n is csépelte a bőröket, majd a 2007 óta tartó (egyebekben második) visszatérés frontembere, Søren Nico Adamsen is lelécelt. Az okokról vajmi keveset tudni, az viszont biztos, hogy a tagcserék igen érzékenyen érinthették a Stützer testvérek által vezetett kompániát. Mint említettem, Nielsen az Artillery alapítói között volt, Adamsennek pedig igen komoly szerepe volt abban, hogy a vele készült lemezek messze túlmutattak néhány öreg thrasher nosztalgikus erőlködésén. Az más kérdés, hogy az Artillery élőben nem volt kifejezetten acélos – és ezen a fiatalos lendülettel nyomuló Adamsen sem volt képes változtatni –, lemezen azonban simán hozták a klasszikus éra színvonalát.

Hallva a Legions-t, ijedségre azonban semmi ok, sőt! Az új tagokkal fikarcnyi probléma sincs, ráadásul a Metal Blade is bizalmat szavazott az ötösnek, így talán egy hatékonyabb kiadóval a hátuk mögött végre az előrelépés promóciós feltételei is meglesznek. Hiába volt ugyanis mind a When Death Comes, mind pedig a My Blood király, a lengyel Metal Mind nem tudta kellően megtolni a banda szekerét.

Az Artilleryre mindig is jellemző volt, hogy rögtön a közepébe csapva, lemeziket in medias res a legerősebb, ellentmondást nem tűrő dalukkal indították. A Khomaniac épp oly jó példa erre, mint a legutóbbi anyag Mi Sangréja, és szerencsére eme nemes hagyomány a Legionsön is folytatódik. Az előzetesen elcsepegtetett Chill My Bones hozza a jellegzetes Stützer-gitártémákat, az összetett dalszerkezetet és a remek, fogós énekdallamokat is. Michael Bastholm Dahl, az új torok egy Mercyful Diamond nevű (na, vajon milyen tribute lehet?) bandában is megfordult korábban, adottságaival így nem is lehet probléma, az is igaz azonban, hogy kevésbé karcos és karakteres, mint elődje vagy még inkább a klasszikus felállás frontembere, Flemming Rönsdorf volt. Mindennek köszönhetően leheletnyit változott az énektémák jellege is, de tényleg minimálisan, egyebekben azonban a Legions egyértelműen folytatja az előző két koronggal megkezdett irányt. Csalódás tehát kizárva!

Az ötvenperces lemez ismét csak egy adrenalinbomba, amit végig az a jellegzetes, hagyományőrző, azonban mégis friss, ötletes, energikus riffelés ural, amely mindig is a csapat fő védjegyének számított. A God Fatherben ennek ellenére némi retro feeling, pontosabban Terror Squad-íz is tetten érhető. A Legions pofátlanul fogós, a megjelenés előtt már szintén közkinccsé tett Wardrum Heartbeat pedig ugyanolyan riffszörnyeteg, mint később a Dies Irae vagy az Anno Requiem. A Global Flatline súlyos, vészterhes középtempója is jó, de természetesen nem bírják ki, hogy ebbe is bele ne pakoljanak néhány tempóváltást. A végeredmény majdnem hét perc, de egy pillanatra sem unom, sőt, a majdnem végig balladisztikus, leginkább talán power-líraiként aposztrofálható Enslaved To The Nether és a sláger-thrash Doctor Evil is kifejezetten jó. Beleértve a záró Ethos Of Wrath-et is, egyetlen gyenge momentuma sincs a lemeznek.

Bár Adamsen összességében karakteresebb figura volt, Michael Bastholm Dahl teljesítményével is maximálisan elégedett vagyok, az új dobosra, Joshua Madsenre pedig mindez hatványozottan igaz. Ráadásul a szokásos, letaglózó hangzást is megkapjuk, a Legions tehát ismét csak felvonultat mindent, amire az Artillery híveknek beindulhat a nyálelválasztása.