Shock!

Matthew Barlow, Van Williams, Freddie Vidales – tulajdonképpen már ez a három név is bőven elég ahhoz, hogy makulátlanul lőjük körbe a vadonatúj Ashes Of Ares formáció zenei világát. Vagyis álkérdés, hogy milyen zenét játszik közösen az Iced Earth kétszeresen is egykori énekese, a jobblétre szenderült Nevermore dobosa és a szintén egykori Iced Earth basszer, aki most egyúttal gitárosként is megmutatja tehetségét. Nyilvánvaló: ez a trió csak és kizárólag vastagon megdörrenő, a dolgokat a durvább oldalról megközelítő, amerikai típusú heavy metalt szabadíthatott a világra. Régen az ilyesmire mondták azt, hogy power metal, csak ezt a címkét az utóbbi tíz-tizenöt évben – teljesen érthetetlen módon – a szakma a kétlábdobtaposó, pohárrepesztő sikolyokkal operáló Helloween-kópiákra ragasztotta át. Vagyis jobb híján inkább maradjunk a súlyos heavy metal megjelölésnél...

Az Iced Earth párhuzam természetesen már csak Barlow hangja miatt is azonnal adja magát, hiszen a főállásban régóta rendőrként tevékenykedő énekes orgánuma és stílusa összekeverhetetlen. Korábban persze még ennek ellenére is hajlamos volt mindenki leírni őt annyival, hogy nem több extra hangszernél, amit Jon Schaffer működtet, bizonyára akadt is ebben némi igazság, de most hallhatóan nagyon meg szeretné mutatni, hogy a saját zenekarában is képes megállni a helyét. Mindent összevetve sikerült is neki a mutatvány – a lehető legékesebb bizonyíték erre, hogy jó néhányszor meghallgattam a lemezt az utóbbi néhány hétben, és biztos, hogy harmadennyit sem szólt volna nálam az album, ha nem Matt énekel rajta. Ezzel pedig máris helyben vagyunk: a maga nemében teljesen korrekt dalokat írt a hármasfogat, de elsősorban mégis Barlow zseniális torka emeli ki őket a szürke masszából. Nem rosszak a témák, akadnak fülbemászó nóták, de mégis elsősorban a karakteres énekhang az, ami miatt szívesen hallgatom a lemezt. Még akkor is, ha Matt egyébként egymagában nem képes mindig olyan méregerős énekdallamokat írni, mint Schafferrel közösen.

Az Ashes Of Ares hullámhosszára összességében nem nehéz ráakadni, mert lényegretörő módon fogalmaznak. A nyitó, még az átlaghoz képest is nagyon Iced Earth húrokat pengető The Messenger, a Move The Chains zúzós heavy metalja vagy a klipes, igen ragadós This Is My Hell emellett egyből be is mászik a hallójáratokba, és ez a három dal nagyjából jól körbelövi a műsor velejét. Nem is igazán értem, miért a Dead Man's Plight dalt mutatták be először az anyagról, utóbbi ugyanis az album kevésbé izgalmas darabjai közé tartozik – mert bizony ilyenből is akad néhány. És ahogy említettem, miközben a műfaji határok világosak, az Ashes Of Ares stílusa valójában Matthew Barlow stílusát jelenti, mert a zenének elsősorban ő ad karaktert. Vidales ugyan derekasan teljesít gitárosként, de messze nem akkora egyéniség, mint Schaffer vagy pláne Jeff Loomis, Williams pedig összességében nem zavar túl sok vizet, még ha jellegzetes megoldásai át is ütnek itt-ott a dalokon. A dobhangzás azonban sajnos elég olcsó és kopogós (sőt, az embernek néha határozottan olyan érzése támad, mintha Van csak instrukciókat adott volna a japán kollégának...), ami a thrashes, zúzós részeknél néhol kifejezetten zavaróvá válik, erre igazán oda lehetett volna figyelni jobban is.

Fogalmam sincs, mi sül majd ki hosszabb távon ebből a sztoriból, ebben a kezdeti fázisban nyilván a nevek generálnak egyfajta plusz érdeklődést, de mivel távolról sem megasztárokról beszélünk, normális turnézás nélkül simán el is halhat a dolog egy idő után. Márpedig Barlow elfoglaltságai miatt itt bizony tutira nem lesznek olyan alapos körutak, amelyeken az Ashes Of Ares megfelelően megdolgozhatná a nagyérdeműt... Szóval egyelőre kétesélyesnek tűnik a projekt sorsa, de ez egy elég jó színvonalú anyag, és mivel ezen a durvább, szikárabb heavy metal vonalon ma sem hemzsegnek a lemezek, ennek is simán örülni kell. Én elvagyok az albummal, még ha nem is dobtam tőle el az agyamat – ha bírod ezt a stílust, szerintem neked is tetszeni fog.