Portugál zenekar az Assemblent és még 1998-ban indultak, grunge feldolgozásbandaként. Mára eltávolodtak az eredeti irányvonaltól, zenéjük leginkább olyan zenekarokhoz hasonlítható, mint a szintén portugál Moonspell vagy a brit My Dying Bride, de morcosabb témáik jócskán merítenek a death metalból is.
Első anyaguk az Equilibrium, mely eredetileg promóciós célokra készült, de végül a Nemesis kiadó fantáziát látott benne, újrakevertette, majd idén év elején piacra dobta. Hallatszik is a cuccon, hogy eredetileg nem nagylemeznek készült, a hangzás nem valami vaskos, kissé demós, főleg a gitárok gyengélkednek. A billentyű-sound viszont nagyon is tetszik, Pedro Lopes hangszere akkor is szépen csilingel, mikor szőnyegezésre van kárhoztatva a háttérben, de szerencsére nagyobb térhez is gyakran jut.
Maga a lemez vélhetően koncepciózus, a lemezcím és az olyan dalok, mint például a Grammaton Cleric vagy a Terria azt sejtetik, hogy Kurt Wimmer Equilibrium című futurisztikus, meglehetősen Mátrix-közeli, ám szerény véleményem szerint kiváló sci-fijének sztorija adja az alaptörténetet, ám - szövegek hiányában – sajnos további információval nem szolgálhatok ezzel kapcsolatban.
A film világához egyébként maximálisan illeszkedik a lemez sok szintivel operáló, meglehetősen rideg hangulata, valamint Sergio Marques kissé monoton hörgése is. Nagyjából ez is a legnagyobb bajom az anyaggal, nevezetesen, hogy nem csak az ének, de a muzsika is kissé egyhangú, unalmas. Minden nóta nagyjából ugyanarra a középtempóra épül és Sergio is ugyanúgy hörgi végig az egész lemezt. A hangszeresek közül is egyedül csak a már említette Pedro Lopest tudom kiemelni, aki tényleg ötletesen és szépen játszik, a többiek viszont semmi extrát sem produkálnak.
Kis érdekesség, hogy a Silent Cries-ban a Monnspell torok Fernando Ribero vendégeskedik. Ez a szintire és maszatolós gitártémákra épülő dal nem rossz egyébként, Fernando jól énekli a szomorkás verzéket, a refrén viszont megint csont ugyanolyan, mint az összes többi nótáé. Van benne aztán billentyűs levezető, ami után kapunk még egy szaggatott riffet, aztán már tényleg véget ér.
A már említett Grammaton Cleric is meglehetősen jó kis dal lehetne. Vélhetően a filmből kiollózott intróval indul, aztán a lemez talán leggyorsabb tétele lesz belőle, egy nyugis, elszállós kis középrésszel. A baj itt is Sergio egykaptafa-hörgése, valamint az, hogy a dobos Nuno is pontatlan kissé, ami a nóta gyorsasága miatt fokozottabban ütközik ki. A vége felé sem változik nagyon az összkép, középtempóra épülő, néhány gyorsabb témát is elsütő, de alapvetően fantáziátlan és unalmas dalok sorakoznak a lemezen, ami így a hatvan perces játékidő végére igencsak lefárasztja az embert.
