„A növendék oldalt áll a falhoz, felnyújtott kezében kréta segítségével vonalat húz a falra, sarkának felemelése nélkül. Ezt követően karlendítéssel páros lábról elrugaszkodik, és a fellendüléssel elért magasságot a krétával megjelöli. Háromszor próbálkozhat. A legjobb eredmény és a korábban bejelölt vonal távolságát mérjük" – ez az érintőugrás, vagy másképpen a súlypontemelkedés mérésének a testnevelési definíciója. Én meg ha azt hallom, hogy súlypontemelkedés, az At The Drive-In-re gondolok.
Arra az afrofrizurás faszira, aki a hangfalak legtetejéről ugrott le a színpadra, ide-oda lengetve a mikrofont; az excentrikus gtárosra, aki bármit ki tudott játszani a gitárjából, ha akart, csak éppen nem mindig akart; a lehetetlenül magas és atom-megbízható basszusgitárosra; a szürke eminenciásként mindent végigasszisztáló zenekaralapító gitárosra és arra a zseniális dobosra, akiről kábé nekem ez az egész leginkább szólt. At The Drive-In. Ha engem kérdezel, a legutolsó említésre érdemes zenekar a fémzenében, aki tényleg valami újat hozott, valahonnan az ezredforduló környékéről. Márpedig most engem kérdezel.
Nem láttam jönni az in-ter a-li-át. Mentségemre szóljon, rajtam kívül kábé senki más sem. Tizenhét évvel a klasszikus Relationship Of Command után, hirtelen, bele a képünkbe. Úgy, hogy közben prosperál az Antemasque, és kicsit köhögve ugyan, de el-elüzemelget a Sparta is. És ha felocsúdtunk a döbbenetből, akkor ideje megrázni magunkat, mert ez bizony rohadt jó lett. Persze, más egy kicsit, és már nem lehet ugyanolyan elementáris hatása sem, de attól még nagyon jó. És éppen ez a baj is vele. Mármint, ha jókat mondasz róla, akkor hülye sznob vagy. Ha rosszat, akkor meg egy értetlen idióta.
Mert a No Wolf Like The Present szétrobbantott dalocskájával egyből arra jutsz, hogy ez egy végtelenül fogós, mégis pokoli turmix, és csak rajtad múlik, hogy beszállsz-e. A Continuum különös szövegmondásos jellege még otthonosabban hat, és ha valaha szeretted az ATD-I-t, nem fogsz csalódni a Governed By Contagions lüktetése alatt sem. Ez kábé az egyik legjobb daluk eddig, ugyanis! Pulzál, ugrál, Cedric tenorja a lelkedbe mar bele, Omar pedig úgy csinál, mintha a háttérben bújna meg szolidan, közben pedig ő a legfontosabb összetevő, a Hinojos/Hajjar ritmusszekció meg simán csak zseni, mint mindig.
Az olyan csemegék hallatán pedig, mint a lemez legvégén hallható Ghost-Tape No. 9., ami ebben a közegben talán több is, mint egy pszichedelikus gyöngyszem, már kezdesz átmenni módosult tudatállapotba, hogy a záró Hostage Stampset már ne is említsem. Pedig ez az, ami alapjaiban valami eszementen hajaz a One Armed-Scissorra, ami talán nem is baj, akkora himnuszt úgyis rég hallott már a világ.
Furcsa gondolatok szaladgálnak bennem. Megérte-e visszajönni, akár Jim Ward alapító-gitáros nékül is? Kell-e még nekünk az At The Drive-In? Mondhat-e még bármit is egy olyan banda, ami tipikusan a '90-es évek legvégének zaklatott-izgága-különc világához tartozott? Igen, igen és háromszor is igen. „Azért írok, hogy emlékezzek."
Hozzászólások