Általában nem szokás az „eredeti" jelzővel illetni azok stílusát, akik zeneileg már nagyon sok mindent kipróbáltak és mindent magukba szívtak a különböző stílusokból. Ezzel – magamat is beleértve – nem mindenki tud egyet érteni, hiszen például a norvég Audrey Horne tagjai között is találunk egyszerre több és gyökeresen más jellegű zenekarokban tevékenykedő embereket, de annak ellenére, hogy bárkit is majmolnának vagy összemosnák a más jellegű formációik dolgait, ebben a zenekarban mégis kialakítottak egy nagyon sajátos és karakteres hangzásképet. A black metalban (Enslaved), és a doom/stoner/prog rockban (Sahg) is párhuzamosan utazó Arve „Ice Dale" Isdal és Thomas Tofthagen gitárosok itt gyökeresen eltérő stílusban nyomulnak, amelyet most már nyugodtan nevezhetünk – a lemezcím után – heavy rocknak.
A stílus meghatározása ugyanakkor valójában teljesen felesleges, hisz a lényeg az egyéniségben és a fogós dalokban keresendő. Torkjell „Toschie" Rod énekes személyében pedig egy roppant kellemes orgánumú, eredeti, mindenfajta extrémitástól mentes, azonnal befogadható és rokonszenves hanggal szembesülhetünk, amely alapból kellően felkelti a hallgatók figyelmét. Ennek köszönhetően viszonylag már a korai időkben bekerült a csapat neve a köztudatba, és valószínűleg a sikereiknek is ő az egyik kulcsfigurája, és persze a norvég Grammyt sem dobálják csak úgy oda bárkinek. Az imázs miatt sem köthetünk nagyon beléjük és ha már a külsőségekről esik szó, mindenképpen meg kell említenünk a banda nevét is, ami az egyik legötletesebb, amit valaha hallottam. A Twin Peaks egyik főszereplőnőjéről zenekart elnevezni már eleve minden figyelmet megérdemel, és a földkerekség egyik legkultikusabb sorozatának rajongói valószínűleg már csak emiatt is belefüleltek a csapat muzsikájába anno. Bevallom, én is a név miatt kattantam először rájuk, annak reményében, hogy végre minőségi és különleges zenét hallhatok, hiszen ha nekik is jelentett valamit Audrey Horne karaktere és a sorozat misztikus világa, akkor biztosan lesz valami közös bennünk.
Mint ahogy az előző Youngblood lemezükről is, a kezdeti időszakot jellemző Alice In Chains-hatásokat ez alkalommal is teljes mértékben száműzték, így ha valaki még mindig a grunge-ot vagy éppen a Tool védjegyeit kutatja a zenekarban, nagyon nem jó helyen keresgél. (Utóbbi jelleget én egyébként soha nem hallottam ki a zenéjükből, de ez legyen az én problémám.) A muzsika mára teljes mértékben átfordult hard rockba, a Thin Lizzy-, illetve a korai Ozzy-lemezek hangulata például egyértelműen felfedezhető náluk. Az új korongon pedig olyannyira túlsúlyba kerültek a felhőtlen és bulizós rocknóták, hogy a súlyt és a komolyabb mondanivalót már szinte nagyítóval kell keresgélni. Nem mintha ez baj lenne, de ennek a bandának egyértelműen jól álltak azok a fajta komorabb és fajsúlyosabb dallamok is, mint amilyeneket például a nagyszerű Le Fol lemezükön hallhattunk. Az alapra lecsupaszított hangszerelést is sokkal szellősebbre vették ezúttal, és a Hammond orgonáról is mintha teljesen megfeledkeztek volna, amit elég nagy ballépésnek tartok. Persze annak tudatában, hogy Herbrand Larsen 2007-es távozása óta nincs masszív billentyűse a csapatnak, ez annyira nem is meglepő.
A legnagyobb problémám viszont nem a megszólalással van, hanem inkább az egyre ötlettelenebb dalokkal, amelyek színvonala egész egyszerűen nem ér fel az eddigiekhez. Már jó ideje pörgetem a lemezt, de egy-két nóta kivételével szinte semmit sem tudok visszaidézni belőle. Ennek ellenére mégis hallgattatja magát az album, mert Toschie kellemes, kidolgozott melódiáit és az egyre inkább mérvadó ikergitáros és döngölős alapokat bármikor jól esik megdörrenteni, de a korábbi kiadványaik sokszor hatalmas libabőröket okozó harmóniáit (mint amilyeneket például a három lemezzel előrébb hallható, a legszebb Faith No More-emlékeket idéző Last Chance For A Serenade-ben tapasztaltunk) ezúttal nem hallom egyik szerzeményben sem.
Akadnak persze szép pillanatok így is. Ilyen például a másodikként felvezetett Holy Roller, amelynek a megtévesztő címe ellenére semmi köze sincs a Nazareth klasszikusához, vagy éppen az Out Of The City, ahol a már említett Thin Lizzy-hagyományok erősödnek fel, de valami egészen pimaszul. A százpontos, együtténeklős refrénben pedig mintha a fiatal Ozzyt hallanánk a '80-as évekből. De ezzel nagyjából ki is merítették az igazán jól sikerült nóták fogalmát. A folytatásban hallható, kellemes című Volcano Girl például totál jellegtelen, és sajnos ugyanezt tudom elmondani a soron következő többi nótáról is. Hiába kezdődik a tapsikolós, urambocsá seggrázós Tales From The Crypt a Black Sabbath örökbecsű Sweet Leafjének köhögős bevezetőjével, és hiába idézik fel már-már meglepően pofátlanul Randy Rhoads briliáns gitárjátékát az Into The Wildban, ez önmagában még kevés egy brutáljó dalhoz. A bevezetőben leírt eredetiség sem jellemző rájuk most olyan mértékben, mint ahogy azt megszokhattuk, hiszen ha olyan túlzottan egyértelmű Iron Maiden-ízű ikerszólóval indítanak egy dalt, mint ahogyan azt például a High And Dryjal teszik, az már erősen megtudja osztani a kritikusokat és ezzel együtt talán még a rajongótábort is.
A korong végére egy cseppnyit azért összekapják magukat, és a Waiting For The Night vagy a szintén maidenes gitárharmóniákkal operáló, „pjúr hevi" bónusznóta, a Let Live is reménykedésre ad okot a jövőt illetően, hiszen kétségtelenül rejlik ebben a bandában spiritusz, és tudnak elsőrangú dalokat is írni, ha akarnak. A hullámzó színvonal miatt lehet, hogy egy kis pihenés most rájuk férne, de azt azért még nehéz lenne előre megjósolni, hogy ez a szinte mindig kellemesen hallgatható, alapvetően a '70-es években gyökerező hard rock muzsika milyen irányba fordul majd a következő alkalommal. Bárhogy is lesz, ezeknél mindenképpen erősebb dalokra számítok tőlük a jövőben, és az elfeledett Hammondot (+ a mélyeket) is haladéktalanul követelem vissza a hanghordozókra... És ha már itt tartunk, akkor legyen Twin Peaks is 2015-ben!
Hozzászólások