Shock!

Ha egy banda saját magáról nevezi el a legújabb lemezét, amit ráadásul az általuk életre hívott label dob piacra, mindenki arra gondol, hogy itten most nagy változások lesznek, akárki meglássa. Hát, ez Dregen és bűntársai esetében – hála az égnek – elmaradt.

Vagyis továbbra is a régről ismert koszos, tökös, vagány rock-punk-glam-sleaze egyveleg bömböl elő a hangfalakból, valahol félúton a Motörhead és a Guns N' Roses között, közvetlenül a nemrégiben tisztességgel kimúlt Hellacopters mellől. Félreértés ne essék, nincs semmilyen visszatérés a definitív Total 13-hez sem (az már tán nem is lesz soha, de hiányzik a francnak), az új mű sokkal inkább egyenes folytatása a legutóbbi - valljuk be őszintén, kissé sápadtabbra sikerült - People Like People Like People Like Us-nak. Csak éppen sokkal jobb annál.

A nyitó Fuck Off And Die helyből mehet is a legnagyobb BYB slágerek közé, hisz megvan benne minden, ami valaha jó volt bennük: egyszerű, ám rettentően fogós gitártémára érkező azonnal rögzülő, ragadós énekdallamok, mindvégig a háttérben meghúzódó, ám roppant feszes ritmusszekció - nem túl gyakran szokták felemlegetni, de Peder Carlsson hihetetlenül fineszes dobos ám - fésületlen zene- és szövegvilág. Ahogy a nagykönyvben meg van írva. A Degenerated-Come Undone páros szintén nagy koncertfavoritnak való, az egyre faszább énekessé váló Nicke Borg ultradallamos refrénjei ugyan már régen nem jelentenek olyan varacsk hallgatnivalót, mint anno a Bad To The Bone, vagy a Made Me Madman, viszont baromira hallgattatják magukat. Legkésőbb a második fülelésnél már szépen meg is van véve a tisztelt hallgató.

Ráadásul nincs semmi gond a változatossággal sem. Egyik személyes kedvencem, a nem kicsit AC/DC-s Drool például pont olyan dal, amilyet a legutóbbi Danko Joneson hiába kerestem, az igazán jól fésült, akusztikus indításával az előző lemez Roads-át idéző Abandon mehet ki a rádióknak (na persze nem nálunk, errefelé elképzelhetetlen, hogy ilyet leadjanak, ne vicceljünk már), a jóféle boogie-zongorával megtámogatott Voodoo Love Bow pedig tiszta korai Black Crowes. A zárásban aztán a két perc alatt elreszelt, punkos Zoe Is A Weirdo-t Nicke Borg magánszáma, a szívbe markolóan fanyar éneket egy szál gitárral (nyugi, az az egy legalább nem akusztikus) kísérő Saved By The Bell követi.

Felsorolhatnék minden számot, nincs itt még csak közepes se, nemhogy laposabb, ezért aztán az olyan stikliket is egy vállrándítással bocsátom meg a svédeknek, mint hogy a lemez egyik húzónótájának, a Nomadic-nek a refrénje bizony egyszer már lemezre lett véve. Igaz, akkor Minus Celsius volt a címe.

Még csak annyit, hogy a Jacob Hellner (Rammstein, Apocalyptica) által kreált megszólalás igen pofás lett, kellőképpen telt, egészséges a hangzás, ahol szükséges, ott megfelelően tiszta is, de szerencsére messze van a túlpolírozottság azon csapdájától, amibe a People Like... lemeznél bizony kissé belecsusszantak a srácok. Nem írtak új Total 13-t, se Making Enemies-t, viszont nyílegyenesen mennek tovább azon az úton, amit kijelöltek maguknak. Már nem olyan vadak, fésületlenek és zabolátlanok, mint a kezdetekkor, de a lényeg változatlan: jó zenét kell csinálni. Abban pedig nincsen hiba továbbra sem.