Shock!

Ki látta a Szörnyecskéket? No, pont olyan a Barathrum nevű finn death/black banda kb. kilencedik albumának intrója, mint mikor a sok kis szőrmók éjfél után zabbantva kikelt gennyes burkából és bulit rendeztek. Csak itt "Megdöglesz, Gizmó!" helyett "Antichristus Neutronstar"-t üvöltenek.

Aztán berobban az első dal, Corpse Desecration címmel, aránylag érthetően, azaz ne trú garázszörejre gondoljatok. Inkább a döngölős death riffek dominálnak, a black vonulat az ének és a szövegek miatt érezhető. A bőgő igencsak hangsúlyos, kellően elől berreg (nem csoda, hisz a csapatban két - avagy három basszusgitáros is ténykedik!), a riff kellemesen zakatol fel-alá, az ének meg a szokásos károgás-hörgés kettős. Sokáig agyaltam azon, hogy mi volt ilyesmi zene, mire beugrott az ausztrál Mortification neve, akik főleg a Scrolls és Momentary lemezek környékén dolgoztak ilyen hangzásképpel és kelléktárral. Néha doomos, néha thrashesen belendülő, duplázós témák, amik garantáltam blastbeatbe csapnak át, mint pl. a hármas Into Maze of Nightmares esetében is.

Amit később dalkezdés címen elkövetnek az Angelraperben, az botrányos. Se nem gonosz, se nem hatásos, egyszerűen gyermeteg. Egészen konkrétan papsajtízű öklendezéseinket juttatta eszembe a Park utcai óvoda hátsó udvarán, ahol pl. sóskát is lehetett lopkodni a szomszéd kertből. A rám törő emlékek hatására a refrént is "elcsent répá"-nak hallottam. (Csaknem ők is oda jártak? Vajon mi volt a jelük?)

Aztán a G.I.D.-ben Nietzsche legtöbbet idézett mondatát alakítják komótosan zakatolós alap death nótává. Tényleg ne az Morbid Angel-iskola technikázós dolgaira vagy a svédek dallamközpontúságára tessék gondolni, hanem egy-egy jól hangzó riff egymásutánjára, amiket azért már elég sokan kitaláltak és lemezre préseltek az elmúlt 15 évben. A Sealed by Blood egy aránylag hallgatható szólót is felmutat (a gitáros neve mellesleg Pelcepoop - mint valami gonosz Pokémon!). Aztán visszatérnek a kalapálós, blastbeatig fokozódó, fuldokló vokális megoldásokat felmutató sémákhoz.

A Mother of Christban van egy klafa bólogatós riff, de ahelyett, hogy szépen kidolgozták volna, inkább keresztényellenes alapklisékkel dobálóznak rá, a kedvenc sportágukat megéneklő Crucifix Masturbationban dettó. Nem tudok mit kezdeni az ilyesmivel, sem a véres-arcfestős pózokkal, de inkább lemezt csináljanak, minthogy szegény kecskegidákat bántalmazzák vagy temetőket dúljanak fel. Bár, ha jól informálódtam, az Anno Aspera a csapat utolsó lemeze, 15 évnyi ténykedés után leteszik a lantot hőseink. (Szóval mégis jaj lesz a finn kiskecskéknek!)

Bár a lemezen zeneileg a középtempós, doomosan zakatoló riffek dominálnak, a záró címadóban funeral doomig fajulnak a dolgok, kedvenc bizarr reverendásaim hangulatát idézve. A lassan elkántált szöveg persze érthetetlen, majd egy csodás sikoly után két fokozattal feljebb kapcsolva, az öngyilkosság szentségét dicsérve hamar pontot raknak a 37 perces lemez (és életművük) végére. Anno Aspera - mondják ők. I have no Aspirin - sajnálkozom én.