Shock!

Meglepően beledörrent a hallójárataimba a San Diegóból származó power metal csapat. Akkor még nagyobbat döbbentem, mikor egy női hang kezdett bele a hajam leüvöltésébe. Bizony, a Judas Priest vagy épp a Metal Church nyomdokain robogó bandában az iszonyatos hangorkánt a "gyengébbik nem" egyik képviselője süvölti.

Veronica Freeman torkában elrejtették Matt Barlow őserejét, Halford átütő erejét, Mandy Lion (WWIII) iszonyatos rekesztéseit - és még így is nőies marad az összhatás, csak épp amolyan Xena szinten: a honlapon fellelhető képek alapján senki sem várna ilyen karcos brutalitást! A dalok meg bizony kegyetlenül jók. A jófajta angol-amerikai power minden döge ott figyel az összes riffben, a dohogó duplázóban, és a már említett szirénázó énekhangban. Szinte kiemelni is alig lehet nótákat, mindegyik annyira a helyén van, a lassan épülő, majd zakatolva zúzó nyitódalt a középtempós, egyszerű, de kitörölhetetlen refrénnel büszkélkedő zenekari névadó követi. Van itt misztikusabban megfogalmazott, még akár Crimson Gloryt is idéző monumetal a Misogyny képében, Priestesen ritmizál az Ashes To Ashes, és majdnem slágeresen indul, de aztán kegyetlenül belehúz a korai Lethal világába vezető Wicca.

A csapatot a Dio mellől ismerős Craig Goldy fedezte fel, az ő kérésére rögzítették első demójukat, de aztán ő pátyolgatta a csapatot az első lemezszerződés eléréséig is. Természetesen vendégként fel is bukkan a lemezen a Valkyrie Rising című záró eposzban, de egy másik Dio-csatolmány, Jimmy Bain basszer is felbukkan a lemezen a bónusznak szánt Sabbath feldolgozásban, a Mob Rules-ban - ami mellesleg tanítanivaló példája annak, hogyan kell élettel telve játszani 2006-ban a Sabs zenéjét. Ráadásul a lemez közepén a talán még klasszikusabb Heaven And Hellt is előkapja a csapat, akkora zúzdát produkálva belőle, mint a Himalája.

A lemezt záró Valkyrie Rising a tökéletes utolsó dal, misztikus balladaként indul, majd neoklasszikus futamokkal dúsított power-doomként folytatódik, egyszerre hömpölyög és zúz nyolc és fél percen át. Itt még Veronica is megmutatja néha nőibb hangjait is, de még mielőtt bárki ellágyulna, máris nyakon önti a gyanútlan hallgatót pár újabb brutális gyomorszaggató refrénnel, a dal legvégén ráadásul Queent megszégyenítő vokál teszi fel a koronát erre a meglepően csodálatos debütáló korongra.

Természetesen a zenészek is kitesznek magukért: a riffek száguldanak mint egy szöges bakanccsal zacskón illetett bika, zuhognak a kétlábgépek, masszív de mégis jóleső gyomorbavágás ez az ötvennégy perc. Ráadásul a Dokken-bőgős Jeff Pilson felelt a produceri munkákért, így a hangzás is megfelelően hasfalpunnyasztó.

Ez a banda még akkor is 100-ast kapna, ha nem egy dekoratív hölgyemény lepne meg egy ilyen hihetetlen hangorkánnal. Ritka az ilyen jófajta power anyag manapság, tessék mindenkinek keblére ölelni. Mármint a zenét, mert gondolom Miss Freeman véresre sikítaná a füleidet, ha vele is megpróbálnád ugyanezt.