Shock!

Egy találkozás egy zenekarral a legkülönfélébb módokon jöhet létre: egy ismerős ajánlásának hatására, egy cikk után a neten, vagy a YouTube-on böngészve, csupán a véletlen következtében. Így akadtam rá valamikor 2014 környékén a kanadai Beyond Creationre is, pontosabban először Dominic Lapointe egyik basszus-videójára. A fretless használata és az a döbbenetesen magas szintű játék azonnal levett a lábamról (mindig is basszusgitár-fan voltam), és el is kezdtem azonnal nyomozni, hol játszik. Így futottam össze a bandával. Megismertem az akkor frissen kijött Earthborn Evolution című második albumot, majd az elsőt, a The Aurát, és azonnal a zenekar hívévé váltam.

Az Algorythm névre hallgató harmadik album négy évvel az Earthborn Evolutiont követően veszi fel a fonalat. Már a debütalbumon is hallható volt, hogy a technikás, progresszív death metalban utazó kanadai kvartett – a nyilvánvaló hatások mellett – a saját útját akarja járni. Az iskolázott, komolyzene felől érkező gitáros/énekes, Simon Girard vezetésével nem mindennapi bemutatkozást tettek le az asztalra 2011-ben, hogy aztán egyre több hatást csempésszenek a második albumba. Kissé visszavettek a zenei durvulatból, és több lebegős, elszállós pillanatot építettek a dalokba már 2014-ben is. De ne higgyük, hogy ez a zene felpuhulását hozta volna magával, éppen ellenkezőleg. A death metal zenei közegéből nem léptek ki, pusztán a súlypontok helyeződtek át, egyre nagyobb teret engedtek a hangulatfestő átvezető részeknek, kiállásoknak. Ennek köszönhetően a zene még rétegzettebb lett.

Már az első lemezelőzetes dal, az egyből klipesített formában megjelentetett The Inversion is azonnal megerősítette, hogy zenei elképzeléseikből jottányit sem engedtek a harmadik nagylemezen sem. „Mindannyiunknak ki kellett lépnie az egyéni komfortzónájából" – szólt a zenekari promószöveg, ami először kissé merésznek hatott, mert a dal pár zenei megoldást leszámítva tulajdonképpen a második lemez kikövezte mezsgyén haladt, de amikor a címadó szám is megjelent szöveges videó formájában, már sejteni lehetett, hogy ezúttal nem a szokásos nagyotmondás tanúi vagyunk. A hol jazzes, hol éteri részek teljesen kiszámíthatatlanul váltakoztak a death metalos zúzásokkal. A harmadik előzetes, a francia nyelven előadott Entre suffrage et mirage pedig szó szerint letaglózott, noha a legkevesebb újítás ebben a dalban érhető tetten.

Az új lemez az új basszusgitáros, Hugo Doyon-Karout bemutatkozása is egyben, akit már több koncertvideóból, illetve a hivatalos klipekből is ismerhetünk, hiszen ezek Dominic Lapointe távozása után készültek. Nehéz feladat volt a csapat eredeti bőgősének zsenijét pótolni, akinek magasfokú, virtuóz basszusfutamai a zenekar védjegyének számítottak. De Hugo személyében méltó utódot találtak, a lemezen hallható bőgőjáték élményszámba megy, nem csak a ritmusszekció része, nem csak a gitárokat színesíti a hangszer, hanem önálló életet él: hol a gitártémákra válaszol, hol komplett szólók adnak egy újabb réteget az egyébként is tömény és sokszorosan rétegzett zenéhez. Sokszor jazzes, máshol progresszív, néhol lágy, ha kell, agresszív a hangszerkezelés, amely sokszor önálló szólókban csúcsosodik ki, ezek pedig a lemez feledhetetlen pillanatai közé tartoznak.

A Simon Girard / Kevin Chartré gitárduó összeszokottan teszi a dolgát, a két hangszer hol egybeolvad, hol rétegzetten építi fel a dalok szerkezetét, de ez az előző két album ismeretében nem hat újdonságként. Az új elemek felbukkanása azonban igen. Death metalos, illetve neoklasszikus heavy metal hatású gitárszólók keverednek a dalokban, a tekeréseket olykor djentes, máshol jazzes kiállások törik meg, vagy éppen elszabadul a pokol Philippe Boucher dobos blastbeatjeinek köszönhetően. Girard unokatestvérének baromi feszes dobtémáit már az előző lemezeken is megszokhattuk, de úgy érzem, itt hozza élete legjobb teljesítményét. A többféle stílus keveredése komplexebb dobtémákat is igényel, Boucher pedig mindegyik fronton remekül teljesít.

Mindez persze mit sem érne jó dalok nélkül, ezek hiányában az egész nem lenne több komplett hangszeres maszturbálásnál, de Girard és Chartré zenei megoldásai a lemez egészén bővelkednek emlékezetes pillanatokban, az 50 perces játékidő sem hat öncélúnak, vagy indokolatlanul hosszúnak. Persze sok hallgatást igényel az album, mert eszméletlenül tömény, de megéri a hosszas ismerkedést, az Algorythm ugyanis ritka jó lemez lett. A limitált kiadás két bónusznótát is tartalmaz (a Surface's Echoes és a The Afterlife instrumentális verzióit), ínyenceknek ajánlatos ezt a verziót beszerezni.

A Beyond Creation sem találja fel újra a spanyolviaszt, sok progresszív death metal formáció akad a világban, a jazzes és a komolyzenei elemek sem hatnak feltétlen újdonságként, de a banda a legjobb úton halad afelé, hogy a stílus krémjéhez tartozzon, ráadásul – és ez a legfontosabb – egyből felismerhető hangzással, stílussal rendelkeznek.

Számomra az év egyik legjobb albuma, így a pontszám sem lehet kérdéses.