Shock!

Riói karnevál. Szamba. Foci. Brazíliáról elsőre ezek juthatnak az ember eszébe. Persze az országra (akárcsak bármelyik másikra) más, lényeges dolgok is jellemzőek. Többek között metalban is erős, zenekarok tömkelege fortyog az undergroundban. Igaz, a többség egy szűk, fanatikus réteg kedvence, a világhírnévig ritkán jutnak el, a kultstátuszig meg pláne. Természetesen, ha metal és Brazília, elsőre mindenkinek a Sepultura jut eszébe, nélkülük minden kétséget kizáróan szegényebb lenne a színtér, így azok a zenekarok, amelyek szintén az ország szülöttei, nyilvánvaló hátránnyal indulnak az ő árnyékukban.

A csak nőkből álló Nervosa harmadik albuma, a Downfall Of Mankind már tavaly júniusban megjelent, alaposan el is mélyedtem benne, a cikk mégsem akart megszületni. És nem azért, mert a lemez gyenge lenne. Mert nem az. „Sokkal érettebb, agresszívebb album, így egyértelműen kijelenthetjük: ez eddig a kedvencünk!" – ígérték a lemez promójánál, amikor a lemezelőzetes dalok napvilágot láttak. Ami sok szempontból igaz is. Talán az eddigi legtöményebb, legbrutálisabb albumuk. És sok tekintetben a leggyorsabb is.

A lemez egyben az új dobos, Luana Dametto bemutatkozása is, aki már 2017 óta tagja a csapatnak (a négy évet lehúzó Pitchu Ferrazt váltva), így koncertekről már ismert, de lemezen most hallható először a játéka. Luana a szintén brazil, death metalban utazó Apophizys-ből igazolt át (a másik zenekara sorsa jelenleg bizonytalan), ami új színt hozott a banda zenéjébe. Pitchu mániákus szögelését egy sokszor visszafogottabb, matekosabb játék váltotta fel, de egyben sokszínűbb is, hiszen blastbeat eddig nemigen bukkant fel a Nervosa háza táján. Mellesleg technikai szinten és változatosság szempontjából messze felülmúlja elődjét, pedig az ő munkáját is baromira bírtam az első két albumon.

A harmadik album mindig fontos mozzanat egy zenekar életében. Általában ott dől el, kialakul-e egy önálló, markáns stílus, vagy marad az elődök előtti tisztelgés. Ami vagy bejön, vagy nem. És ebből a szempontból a Nervosa (is) mindig megosztó lesz. Mert hiába az irgalmatlan őserő, a zene iránti feltétlen alázat – ami az eddigi lemezeikből is üvöltött –, ha a saját íz, az újítás hiányzik. Mert valljuk be, a Nervosa sem világmegváltó csapat, új színt nem hoznak a színtérre – persze, ez az újkori bandák jelentős részéről elmondható. Viszont meg kell említeni, hogy sosem játszottak vegytiszta thrasht, a death- és black-elemek is mindig a zenéjük részét képezték. Talán a megfejtés ott keresendő, hogy a trió az alapokig ásott vissza, amikor az extrém zenék még nem osztódtak szét, egyben fortyogtak a proto-thrash, a death és a black korai előhangjai – vagyis a Nervosa elsődleges hatásai, valahonnan a '80-as évek elejéről. Mindez persze nem pusztán múltba révedés, az elődöket modern felfogásban idézik meg, tálalják a hallgatónak, de a csapat zenei gyökerei valahol itt találhatók.

A lemez baromi erős, tömény és energiától duzzadó. Ahogy eddig is megszokhattuk. Aki valamiféle dallamosodást várt a hölgyektől, felejtse el, itt bizony nincs irgalom. Még annyi sem, mint az első két korongon. Eddigi munkásságuk talán legszélsőségesebb munkája a Downfall Of Mankind, egyetlen masszív dühroham, sok blastbeattel, thrashes szögelésekkel, kíméletlen váltásokkal. Prika Amaral gitárja horzsol, ahogy végigtekeri az albumot, a soundban is rejlik valami koszosság, ami mindenképpen jót tesz a hangulatnak. Fernanda Lira basszusa mélyen böfög és dörmög, nem veszik el a háttérben, szintén elősegítve a zenei durvulatot. Fernanda hangfekvése talán magasabb regiszterekben mozog, mint eddig, a megszokott dühös szövegköpködés némi blackes varjúkárogással párosul, szintén új ízt adva a bandának. Szólóból sajnos ismét kevés akad, ami tényleg bántó, mert amikor Prika teker egyet, abban nincs hiba. Igaz, virtuozitásról szó sincs, de itt ez nem is szükséges, a lényeg a dühön és az egész pályás letámadáson van.

A Cultura do Estupro című tételben a kultikus brazil Ratos de Porão hardcore/punk-banda énekese, João Gordo is hallatja jellegzetes orgánumát, és egyben a dal szövegéért is felel. Bónuszként ismét kapunk egy nótát, ami egyfajta múltidézés, a thrash és a power metal találkozása, amolyan régivágású Flotsam And Jetsam. Talán nem véletlen, hogy az első szólót pont a banda gitárosa, Michael Gilbert szolgáltatja (és itt érezni igazán az albumon a szólók hiányát), Fernanda pedig ezúttal nem Janis Joplint idézi meg, mint a legutóbbi bónuszon (hogy jól, vagy rosszul, azt mindenki maga döntse el), hanem poweres sikolyokat hallat. Személy szerint örülök, hogy csak ráadásként kapott helyet. Annyira nem fáj, de tényleg nem lenne hiányérzetem, ha lehagyták volna.

Úgyhogy a latinák harmadszor is leszállítottak egy bivalyerős albumot, durva, kíméletlen pillanatokkal, dühös atmoszférával. Egyúttal új ízek is helyet kaptak, de a thrash pusztítása változatlanul végig dominál a lemezen. Nyilván nem mindenki lemeze ez, még azoké sem, akik élnek-halnak a műfajért, és valószínűleg sokan értetlenkedni fognak a pontszámon is, miközben magam írtam le, hogy változatlanul nincs új a nap alatt. Viszont az őszinteséggel, a zene, illetve az elődök iránti alázattal engem bármikor meg lehet venni, ahogy az irgalmatlanul tömény albumokat is szeretem. És azt hiszem, nem is a pontszám a lényeg, hanem hogy mit kapsz az adott lemeztől. Én mindenesetre köszönöm a triónak.