Shock!

Nem mondhatom, hogy rituális öngyilkosságot fontolgattam volna a Bleeeding Through 2014-ben bejelentett feloszlásáról hallva, de a banda azon kevés metalcore-alakulatok közé tartozott, amelyeket szívesen hallgattam, így nem fogadtam teljes közömbösséggel a hírt. A csapat elég hamar a saját útját kezdte járni, önálló, markáns stílussal. Persze rögtön hozzá kell tenni, hogy ehhez nagymértékben hozzájárult a szintetizátor használata, és Brandan Schieppati frontember bömbölése, hangszíne is könnyen beazonosítható volt.

A feloszlás bejelentését követően a csapat megtartotta búcsúturnéját, és csend lett a házuk táján. Schieppati tető alá hozott egy projectet The Iron Son név alatt, és 2015-ben kiadta az Enemy címet viselő debütalbumát, Ryan Wombacher basszer pedig a Devil You Know-ban (későbbi nevén Light The Torch) zenélt továbbra is. A banda 2016-ban egy turné erejéig újra összeállt, de hamar eloszlatták a rajongók lelkesedését: ez nem reunion, a Bleeding Through befejezte ténykedését, mindössze annyiról van szó, hogy a The Ghost Inside csapat tagjainak gyűjtenek pénzt (a banda 2015-ben súlyos balesetet szenvedett, amikor a turnébuszuk egy kamionnal ütközött). Nem tudni, hogy a turné hozta-e meg mégis a kedvet a visszatérésre, mindenesetre 2018 elején a csapat mozgolódni kezdett.

Egy újjáalakulás mindig rizikós. Bőven benne rejlik a bukás veszélye, ahogy az is kérdés, van-e értelme az egésznek: van-e újra mondanivaló, frissesség, ami nem hat izzadságszagúan, és nemcsak a leves felmelegítéséről van szó. Főleg, hogy a zenekar utolsó két albuma enyhén szólva nem hozott lázba. Aztán kijött az első lemezelőzetes dal, a Set Me Free, majd a Fade Into The Ash, és noha a recept természetesen a megszokott volt – brutális bömbölés, fogós refrén, teátrális/bombasztikus/szimfonikus szintiszőnyeg –, a hallottak mégis bizakodásra adtak okot.

Amikor a megjelenést követően elkezdtem hallgatni az albumot, az intrónak is felfogható első dal, a Darkness, A Feeling I Know alatt bevallom, megijedtem. A banda valahogy mindig is ösztönös vonzalmat érzett a giccs iránt, ezt kár is lenne tagadni, de egészen más, brutalitás keveredik a pátoszossággal, és megint más, ha a dal csak utóbbiról szól. Még az is eszembe jutott, hogy vajon hány Line In The Sand-szerű szerzeményt pakoltak az albumra. Aztán berobbant a már ismert Fade Into The Ash, és hagytam, hadd sodorjon magával a csak rájuk jellemző hangulat. Minden ismerős volt, a megszokott váltások, egy elsöprő blastbeat, egy fogós refrén, Marta Peterson ismerős szintifutamai, Schieppati acsarkodása, a megszokott „szerelem, halál, fájdalom, társas kapcsolatok" vezérfonalra épülő szövegvilág. Mégis, ahogy egymás után jöttek a számok, olyan érzésem volt, mintha egy régi baráttal találkoztam volna újra sok-sok év után, és baromi jól esik a társasága.

A lemez elképesztően tömény, mégis fogós. Fortyogó, sűrű massza az egész, mégis meglepően sok arcát mutatta meg már az első hallgatás alatt is. A mélyebb ismerkedéshez persze több idő kellett, és azt vettem észre, hogy az utolsó két albummal ellentétben, amikor elismerően csettintettem a lemez elején, úgy fulladt unalomba az egész középtájt, itt erről szó sincs. A Bleeding Through mindig is remekül értett a dallamok és a brutalitás ötvözéséhez, ez most sincs másképp, viszont végig sikerül fenntartaniuk az érdeklődést, és mintha egy pillanat alatt repülne el ez a 37 perc. És azt kell mondjam, hogy ezúttal a folyton visszatérő problémát, a töltelékdalok csapdáját is sikerült elkerülni. Még a lemez zárását jelentő, némileg lágyabb Life sem lóg ki a sorból, megfelelő választás a lemez végére, a megkapó, érzelmes refrénjével, Marta énekhangjával. A dalból nem lett duett, a hörgés és a tiszta ének kontrasztjára épülő gótikus giccsparádé: a női hang kellemesen belesimul a refrén önmagában is szép dallamába.

Wombacher remekül ellenpontoz a refrénekben, kiegészítve Schieppati mélyebb hangfekvését a saját magasabb regisztereivel, amit már a Light The Torch idei nagylemezén is kihasználtak. Érdekesség, hogy több dalban (Buried, Set Me Free, No One From No Where, Slave) egyáltalán nem kapott helyet a tiszta ének: szakítva a hagyományokkal, a főszerep a dühé és az agresszióé, miközben a fogós témákról sem feledkeztek meg. Egyfajta visszakanyarodás ez itt az alapokhoz, több hardcore-ral és kevesebb black metal-hatássalokkal, több helyütt felbukkanó csordavokál. Mindez szerencsére görcsmentes, semmi mesterkéltséget vagy megfelelni akarást nem érzek benne.

A visszatérés tehát sikerült, a Love Will Kill All lazán odatehető a banda legjobb albumai mellé. Ha ez a hosszabb szünet kellett ahhoz, hogy leszállítsanak egy bivalyerős albumot, már megérte a négy éves csönd, azt meg természetesen eldönti majd az idő, hogy ezután mi következik. Ahogyan azt is, felpontoztam-e a lemezt, de az eltelt hónapok azt sugallják, hogy nem. A Bleeeding Through újra itt van, ugyanolyan erős és éhes, mint a Portrait Of The Goddess / This Is Love, This Is Murderous / The Truth triumvirátus idején.

És ez jóval több, mint előzetesen vártam volna.