Ha a vele készült Judas Priest lemezek nem is feltétlenül tartoznak a legjobbak - vagy pláne a legelismertebbek - közé, én bizony nem szégyellem, hogy már első találkozásunkkor, a Jugulator megjelenésekor óriási Tim "Ripper" Owens fanatikus lettem. Egyszerűen lenyűgöztek a fiatal amerikai srác, a mai metal mezőnyben egy-két énekest leszámítva - mondjuk ki bátran! - páratlan hangadottságai, elsodort a torkából előtörő hangorkán, és az a megzabolázhatatlan energia, amivel előadta magát.
Habár élőben valóban nem tartozik a legjobb frontemberek közé, még az első pesti Priest koncert is csak azt erősítette meg bennem, hogy Glenn Tiptonék nem is találhattak volna nála alkalmasabb embert Rob Halford helyére. Aztán az elkerülhetetlen természetesen csak bekövetkezett, Halford vissza, Ripper balra el az Iced Earthbe, ahol ugyanolyan csúcsteljesítményt nyújtott, mint a Judasban, de a dalszerzésbe megint csak nem szólhatott bele. Mivel Jon Schaffert ismerve ez így is marad, nem csoda, hogy a következő Iced Earth album elkészülte előtt Tim összeszedett egy saját csapatot, és elkészített velük egy lemezt, aminek anyagát már igazán a saját képére formálhatta.
Talán sokakat meglep, hogy a Beyond Fear (ilyen hülye egy nevet!) zenéje nem igazán Priest-ízű - igazából csak annyira, mint akármelyik másik zenekar a földtekén abban a stílusban, amit ez a banda képvisel, tehát valamennyire igen, de nagyon direktben csak ritkábban ugrik be a két Judas gitáros sziluettje a zene hallatán. Nekem olyan párhuzamok jutnak eszembe minduntalan, mint a Vicious Rumors, a Metal Church, a Helstar vagy az újabbak közül a Holy Mother, de akár a Power Metal lemezes Pantera legdurvább pillanatait is említhetném - vagyis ez itt hamisítatlan US power metal, méghozzá kimondottan durva és korszerű formában. Tehát nem igazán hasonlít Ripper Priest előtti zenekarára, a Queensryche-, Lethal-vonalon mozgó Winters Bane-re, és szinte teljes egészében nélkülözi azt az enyhén Alice In Chains-es jelleget is, ami mindig is ott bujkált valahol mélyen Tim hangjában, és tribute-csapatos múltja alapján talán többekben megfordult az a gondolat, hogy itt majd ilyen ötletekkel is sűrűn futhatunk össze.
Bevallom, eleinte nem nagyon működött nálam az album. A nagy riffelés és Ripper bődületes sikolyai közepette nem találtam az igazi nótákat, de csak hallgatni kellett egy kicsit oda-vissza, és összeállt a kép, még ha nem is dobtam el tőle az agyamat. Nagy gond ugyanakkor nincsen; ha Timék nem is szállították le az egyes Metal Church vagy a '90-es Vicious Rumors mai utódját - de akár a Painkillert is mondhatnám -, összességében azért egy korrekt, egységesen erős albumot csináltak igazán kiugró dalok nélkül. A csaknem folyamatos betonozás mellett az sem igazán könnyíti meg az anyag befogadását, hogy Ripper kimondottan horzsolóan, agresszív stílusban adja elő magát, ami illik ehhez a durva, erőszakos lemezhez, ugyanakkor tény, hogy énekfronton egy megfelelő szerzőtárssal még többet lehetett volna előcsalogatni ebből a zseniális torokból. Tim egyébként mindvégig kihasználja óriási hangterjedelmét, sikolyai ugyanolyan gyilkosak és pengeélesek, mint azt megszokhattuk tőle. Nem is nagyon tudok olyan énekest mondani, akinek ilyen erő rejlik a hangjában még a legmagasabb fekvésekben is, az igazán rafkósan megírt, fogós és lúdbőröztető refréneknek, gúzsba kötő énekmelódiáknak ugyanakkor híján van az album. Ez pedig pont elég ahhoz, hogy elválassza a Beyond Feart a csúcskategóriától.
Ha nagyon muszáj külön dalokat említenem, a nyitó Scream Machine-t mindenképpen kiemelném a maga sodró tempójával, de kellemesen gyalul az I Don't Need This, a My Last Words vagy a záró, dallamosabb The Faith is, ahol az ember egyből felkapja a fejét a lemez talán legjobb énekdallamaira. A Rippert körülvevő ismeretlen zenészek becsületesen teljesítenek, bár különlegességekről itt sem számolhatok be: a riffelés korrekt, de nem kiugró és a gitárszólók is a helyükön vannak, de azért távolról sem Tipton / Downing színvonal, amit John Comprix és Dwayne Bihary (nocsak!) nyújtanak. A hangzás amolyan korrekt középkategória, hallhatóan nem álltak a rendelkezésükre dollárszázezrek, de legalább arányos és erőteljes a megszólalás.
Becsületes, szerethető és hallhatóan sok-sok munkát rejtő album a Beyond Fear bemutatkozása, de az igazi X-faktort még Ripper óriási hangja sem tudta beletenni ebbe a lemezbe. Aki szereti az ilyesmit, az azért próbálkozzon meg vele, mert ebben a stílusban sajnos mostanában sem jelenik meg túl sok anyag, és a következő Iced Earthig el lehet majd hallgatni Ripper barátunk bandáját. Napi rendszerességgel előkapott favorit viszont alighanem csak keveseknél lesz.
