Shock!

Az év egyik legkellemesebb meglepetése volt, hogy a hivatalosan zombiállapotban létező (?) Blind Myself az emlékeztető szurikként elszórt, alkalmi koncertjei mellé teljes értékű új lemezt is készít. Bármennyire is magasra tette legutóbb a lécet a Négyszögöl, egy rakás okból kifolyólag lehetett számítani arra, hogy méltó lesz hozzá a folytatás. Mielőtt azonban a részletekben elmerülnénk, elsősorban azért örülök Az idő dönti el megszületésének, mert a Blind sztorijához egyszerűen méltatlan volt a tápkábel falból való hirtelen kirántása 2016-ban. Amúgy sem jó egy fél élet munkáját keserű szájízzel magára hagyni, Tóth Gergőéknek ráadásul nem is volt miért szégyenkezniük: nem a rájuk való igény fogyott el, hanem belőlük tűnt el az olykor önemésztőnek tűnő lendület, ami a mókuskerék folyamatos taposásához kell.

Gergő azóta felépítette maga körül a Supermanagementet, amely a hazai pop olyan topsztárjainak istállójául szolgál, mint a Wellhello, Azahriah, Dzsúdló, vagy éppen az Anna And The Barbies. Túl azon, hogy Az idő dönti el egyes dalaiban a supermanagementes arcok is felbukkannak, számunkra ez elsősorban azért fontos, mert a cég adta biztonság „árnyékában" ezek a dalok tulajdonképpen tét nélkül készülhettek el. Ráadásul bárhol hallgatsz bele az új anyagba, arról is villámgyorsan meggyőződhetsz, hogy a 2023-as Blind semmilyen szempontból nem kínál felhabosított megoldásokat. Persze a vaskalapos ősrajongók, akik még ma sem fogadták el a magyarra váltást és/vagy a feldolgozhatóbb dalszerkezeteket, nos, ők most is a fejüket fogják majd, egy sokkal szélesebb kör azonban önfeledten öleli majd a keblére ezt a tizenkettő plusz egy dalt.

Semmit nem kellett újra kitalálni a Négyszögölhöz képest, hiszen semmi nem tört el, sőt, olyan nagyszerűen működik minden, mintha meg se történt volna egy a közel évtizedes kihagyás. Pálinkás „Nagyúr" Tamásnak és Gergőnek megint sikerült elkövetnie néhány olyan dalszöveget, hogy az ember a nagy bólogatás közben is megáll, ahogy érzi, hogy egyes sorok milyen pontosan oda találnak, ahová szánták őket. Kettejük koprodukciója már a Budapest, 7 fok, esőn is bőven a hazai átlag fölé emelte a produkciót, és Az idő dönti el pedig tartja ezt a nívót. Megannyi apró pokoljárás, hepiend nélküli megtisztulás szinte minden nóta, a refrént pedig már másodszori hallgatásra együtt énekled a főszereplőkkel – nem azért, mert így illik, hanem mert nem tudsz másként tenni. Mindehhez a zene hozza a HC-ben gyökerező blindos fordulatokat, és még véletlenül sem akar túl sokat markolni.

Ha a végén mégis úgy érzed, ahogy én is, hogy a Négyszögöl azért tartalmasabb volt, nem árt ránézni az egyes dalok hosszára, illetve a teljes versenytávra, ami alig 37 perc, majd megerősítést nyerni, hogy bizony, ami működik három percben is, azt nem kell hosszabbra nyújtani. Van, ami töményen az igazi. Ráadásul a szigorúan vett, „lényegi" tartalom még ennél is rövidebb, hiszen a végén az Apró-cseprő poklocskákat már elkomolytalankodják a srácok, a Léna feldolgozása ebben a formában izgalommentes rutinmunka, az Akárki fiát pedig ismertük már korábbról. És Az idő dönti el van annyira jó, hogy ilyen távon is belemászik az arcodba, a bőröd alá, lyukat üt az egyforma mintázatok közé. Tök mindegy, minek nevezzük, visszatérésnek vagy soron kívüli ajándéknak, én nagyra értékelem.