Shock!

A Zűrzavar Ura a kora középkorban dívó, egyszerre profán és misztikus ünnepség-sorozat, a Bolondok Lakomája főalakja volt, aki az események majd' egyhónapos időtartama alatt szabadon rendelkezhetett bármiről, és az ő feladata volt valamennyire mederben tartani a kicsapongó, részeg orgiákat, amelyek közepette az urakból szolgák lettek, míg a szolgákból urak, patakokban folyt a bor, és hát mindenki, hogy is mondjam... interperszonális kapcsolatba lépett mindenkivel. A római szaturnáliákból és a görög bacchanáliákból kinőtt bizarr fesztivál leginkább a mai Franciaország és Nagy-Britannia erdős, vidéki tájain dívott, és az évszázadok alatt mindinkább felerősödött egyfajta egyházi liturgiákat gúnyoló, anti-klerikális színezete is. Az intézményesült katolikus egyház nem meglepő módon nem tartozott a fieszták legnagyobb rajongói közé, sokkal inkább pogány rítusnak bélyegezte, és tűzzel-vassal irtotta azokat. A Zűrzavar Urának lenni ettől eltekintve sem volt egy álommeló: a lakoma csúcspontján az elnöklő személy torkát szépen átvágták, hogy ezzel – őt mintegy bűnbakként feláldozva – engeszteljék ki az isteneket.

A Zűrzavar Ura a torontói Blood Ceremony negyedik lemeze, bizonyos szempontból öndefiniáló mű, másrészt viszont változásokat is hoz, amit mondjuk meg is mondtak jó előre, úgyhogy komoly meglepetésről nem igazán lehet szó. A Blood Ceremony amúgy a kedvenc female doom zenekarom, és talán éppen azért, mert jóval több is annál: muzsikájában ott kavarognak még a különféle progresszív, folk és a '60-as évek végi hippi zenék hatásai is. És most ezek kerültek jócskán előtérbe, de annyira ám, hogy súlyosabb megoldások már tényleg csak nyomokban lelhetőek fel (leginkább a jó hét és félperces nyitódalban, a The Devil's Widowban, később a címadóban, a The Rogue's Lotban és az elsőként megismerhetővé tett Old Firesben). Fő hangszerré – igencsak erősítve a folkos jelleget – a fuvola vált, néhol bizony a gitár kárára, és az orgona is jóval nagyobb szerepet tölt be, mint ezidáig bármikor. Ezt azonban nem panaszként mondom, a delejes kisugárzású Alia O'Brien valóban virtuóz módon fuvolázik (orgonajátéka azért már kicsit más tészta), és azt is kötelező kiemelnem, hogy soha eddig nem énekelt még annyira igézően és tisztán, mint például a Loreleyben, a Half Moon Streetben, a The Weird of Finistere-ben, vagy épp a záró Things Present, Things Pastban. Persze, ezúttal meg is van hozzá a tere: a felsorolt számok mindegyike jobbára finom hangszerelésű, törékeny, sokszor akusztikus darab, leginkább az előző lemez Lord Summerisle tételére hajazván az eddigi életműből.

És ez azért egy kicsit furcsa is volt, mármint hogy Sean Kennedy fő dalszerző ennyire vissza tudta fogni magát. Néhol mintha direkt tartózkodna bármilyen lármát csapni, és inkább csak a háttérben megbújva színezi tovább egy-két fogós gitármelódiával az összképet. Ezért van az, hogy a Loreley konkrétan olyan, mintha egy kiadatlan Beatles-felvétel lenne, abból az időszakból, amikor az egykori gombafejűek már a flower-powerben kezdtek el hinni, a Flower Phantoms hallgatása közben pedig már látom is magam előtt a sáros mezőn táncoló, fejükön margaréta-koszorút viselő, félmeztelen lányok karát (vagy csak szeretném látni).

Nem tudom, a zene finomodásában mekkora szerepe volt a White Stripes mellől is ismert Liam Watson producerkedésének, és annak a ténynek, hogy a kanadai csapat egy „nagyon angol" lemezt kivánt elkészíteni, de úgy érzem, talán éppen most találtak rá véglegesen a saját hangjukra. Én mondjuk jobban szerettem, míg ez a saját hang közelebb állt a Black Sabbath mennydörgő morajlásához, mint a Jethro Tull játékos összetettségéhez, de ezt is maradéktalanul akceptálni tudom. Igaz, a Lord Of Misrule nem volt olyan szerelem első hallásra, mint az első három lemez, de mára abszolút beérett. És ha boszorkányokról hallok, továbbra is Alia O'Brient képzelem magam elé!