Shock!

Különös egy képződmény a New York-i doomster Blood Farmers. Életpályájuk nem azért érdekes, mert annyira kacskaringós lenne, sokkal inkább amiatt, mert nincs is szó összefüggő karrierről. 1989-es megalakulásukat követően az első etap '96-ig tartott, miközben mindössze egy teljes értékű nagylemezre és két lemezhosszúságú demóra volt szükségük ahhoz, hogy bizonyos körökben kultikus tiszteletet vívjanak ki, és olyan bandák hivatkozzanak rájuk nagy hatásukként, mint például az Electric Wizard. 1995-ös bemutatkozó anyaguk egészen jó kritikai és közönségbeli visszhangra talált, amit ők kábé úgy ünnepeltek meg, hogy jól feloszlatták magukat. Aztán egészen 2007-ig jegelték is a bandát, majd ismét összeálltak, de csak azért, hogy maguknak zenélgessenek. Jó hat évig ugyanis nem történt velük semmi, ha csak az nem, hogy a basszer Dr. Phibes 2010-ben elköltözött az örök farmerföldekre. Koncertet is csak elvétve adtak, de végül 2014-ben azért csak kiizzadtak magukból egy újabb albumot. Igen, jól számoltátok, tizenkilenc év óta az elsőt. De ez legalább minden Vérfarmer jellemzőt markánsan magán visel.

A Blood Farmers ugyanis egyvalamit olyan minőségben művel, mint nem sokan mások: ez pedig az atmoszféra-teremtés. Náluk nem okkult-sátánimádó rettenetre kell gondolni, sokkal inkább a hetvenes évekbeli klasszikus horrorfilmek hangulatának autentikus megidézése a cél. Lényegében mindent ennek rendelnek alá, az egész koncepció erről szól: alapból már elnevezésük is egy rettentő ócska 1972-es horrorból, az Invasion Of The Blood Farmersből ered, és az első lemez szövegvilága is eköré épült. Ahogy a második lemezé pedig a '71-es Headless Eyes mozi köré, a számok például konkrét bejátszásokat tartalmaznak a filmből, sokszor pedig az ének szinte felelget a beollózott szövegeknek, mintegy felerősítve azok mondandóját. Ez a horror imádat nem is lehet meglepő, amennyiben tisztában vagyunk vele, hogy a főarc Dave Depraved gitáros nem más, mint David A. Szulkin, aki már jóideje a hollywoodi stúdiók környékén sertepertél, forgatókönyvíróként és tanácsadóként egyaránt. Ráadásul a témában elkövetett már egy bestseller dokumentumregényt is, nem másról, mint Wes Craven egyik korai klasszikusáról, a The Last House On The Leftről. Így aztán az sem túl nagy meglepetés, hogy jelen hatszámos lemez utolsó tétele annak a The Road Leads To Nowhere-nek a feldolgozása, amely eredetileg a hivatkozott film zenéjét jelentette. Sokat elárul a korongról, hogy még így is ez a tétel jelenti a legkönnyedebb hallgatnivalót.

Hat dalocska negyvenöt percben, aminek a jó harmada (The Creeper és Night Of The Sorcerers) instrumentális – hamisítatlan doom metalra tessék hát felkészülni, amit a legeltaláltabb pillanatokban szakítanak meg pihentető jelleggel pszichedelikusnak mondható részek. Az atmoszféra mindvégig túlzás nélkül hátborzongató, a hallgató szurokfekete éjszakában rohan kietlen gabonaföldeken keresztül, nyomában őrült, vérre szomjazó farmerekkel, és nem úgy tűnik, hogy ő állna nyerésre. A riffekben természetesen rendre visszaköszön a Black Sabbath öröksége, de még inkább a Saint Vitus és későbbről a YOB sötét árnya, Eli Brown énekdallamaiban pedig leginkább Wino mester kísért.

Az ilyen lemezeket kétféleképpen lehet megközelíteni: vagy nekiállunk keseregni azon, hogy itt bizony egyetlen olyan megoldást sem hallani, amit korábban ne alkalmaztak volna mások (vagy épp ők maguk), vagy elismerjük, hogy ez a romlott trió valami istentelenül fogós módon alkalmazza a jól bevált recepteket. Én magam mindenképp ez utóbbi módon teszek, hozzátéve, hogy szerény véleményem szerint a klasszikus horrorfilmek hangulatát zeneileg nem lehet annál jobban leképezni, mint ahogy az a tizenegy perces címadóban hallható. Lehet, hogy a farmerek csak húszévente adnak ki lemezt, de az legalább mestermunka.