Mindig is köztudott volt, hogy Jon Bon Jovi legalább annyira vonzódik a country / western dolgokhoz, mint a Bruce Springsteen-féle okoskodó, banális középosztály-boldogító rockhoz, azonban még első szólólemeze, a tényleg coltforgató '90-es Blaze Of Glory idejében sem ment el odáig, hogy a dagadt amerikai háziasszonyok szívét megolvasztó kalapos amorózók fővárosában, Nashville-ben rögzítse bandája új dalait.
Most ez az idő is elérkezett, a producer ráadásul az a Dann Huff lett, akit minden idők egyik legjobb AOR bandájából, a Giantből lehet ismerni, az utóbbi másfél évtizedben azonban az egyik legkeresettebb amerikai country producereként tengette napjait (de dolgozott a Megadeth-tel is a kiváló Cryptic Writings és az egyáltalán nem kiváló Risk lemezeken is).
Elsőre baromi ellenszenves volt a Lost Highway, de pár hallgatás után kénytelen vagyok azt mondani: igazából nem baj, hogy nem erőltetik, ami már hallhatóan nem megy nekik. Az utolsó három Bon Jovi lemez azt a 3-4 menetrendszerűen jó nótát leszámítva egyáltalán nem tetszett. Jonék hallhatóan igyekeztek visszatalálni saját zenei gyökereikhez, de mindez csak kínos erőlködést és futószalag-témákat, vagy semmilyen, szürke számokat eredményezett. Most viszont meglepő módon nem érzem azt a totális érdektelenséget a csapaton, ami az utóbbi években valósággal ordított belőlük. Ez a lazább, öregesebb vonal ma már jóval természetesebben, könnyedebben jön belőlük, mint a stadionrock, így aztán sokkal görcsmentesebb, egységesebb és nem utolsósorban karakteresebb is ez az anyag, mint a Crush, a Bounce és a mélypontnak is beillő céltalan, enervált és jellegtelen Have A Nice Day voltak.
Noha a felvezető interjúkban Jon minduntalan countryról beszél, ezt azért nem kell annyira komolyan venni. Nyilván azt remélik, hogy Amerikában ezzel a szöveggel tudják majd jól eladni az anyagot, és nem is biztos, hogy tévednek, igazából viszont szó sincs vegytiszta country lemezről. Inkább amolyan akusztikus alapú, nagyon lájtos szoftrock zene ez, ami valójában korántsem újdonság a Bon Jovinál: rengeteg olyan típusú számot írtak a '90-es évek első felében, mint amilyenekkel megtöltötték a Lost Highwayt. Aki ugyanakkor torzított gitárokat vár, az tényleg nyugodtan elfelejtheti ezt a lemezt, habár Jon hangja és dallamvilága annyira jellegzetes, hogy akármit is játszik, az védjegyszerű lesz, pakoljanak alá akár pop metal riffeket, akár akusztikus gitárokat, akár bolgár népzenekart vagy technoütemet.
A kezdés aránylag lendületes. A címadó szám héjjhéjezése hallatán ugyan eleinte zavartan néz az ember, de gyorsan hozzá lehet szokni a ragadós refrénű dalhoz, a következő Summertime pedig egyenesen a legrockosabb nóta a lemezen. Az első single (You Want To) Make A Memory már punnyadtabb, lassú téma csellóval, miegyébbel, határozottan a '90-es évek első felének Jovi lemezeire üt – nem valami nagy eresztés amúgy – , akárcsak a Whole Lot Of Leaving, amiben ugyanazok a vastagon U2-s felhangok köszönnek vissza, amikért annyit kárhoztatták Jonékat a Keep The Faith korszakban. A számomra ismeretlen Big & Rich vendégszereplésével készült We Got It Going On is simán felkerülhetett volna a '92-es albumra. A folytatásban aztán ugyanúgy kapunk tipikus akusztikus Bon Jovi témákat (The Last Night, One Step Closer, I Love This Town), mint egy cseppet felesleges duettet az Amerikában country istennőnek számító LeeAnn Rimes-szal Til We Ain't Strangers Anymore címmel. Ettől borítékolhatóan nagy durranást várnak odaát, de különlegesnek még a legjobb indulattal sem merném nevezni (ráadásul világéletemben roppant mód idegesített az az énekstílus, amit a csaj hoz). Nagy slágert egyébként sem nagyon vélek itt felfedezni, de ha belegondolok, mennyire semmilyen takony country-pop szarságok szokták vezetni az amerikai listákat, igazából akármelyik számot elkezdhetik nyomatni odaát. Muszáj megemlítenem a hangzást is, ami valami fantasztikus, hihetetlen tere van a hangszereknek (Huff egy zseni, de ezt eddig is tudtuk).
A régi Bon Jovi rajongók körében igen komoly fújolás fogadta ezt a lemezt, de közelebbről megvizsgálva azt kell mondanom: most legalább van valami irányvonal, amit hallhatóan tényleg a magukénak éreznek. Egészen biztos, hogy nem a Lost Highway-jel fogok kelni és feküdni az év hátralévő részében, de az előző három albummal ellentétben itt végre hallatszik, hogy ezeket a nótákat egy igazi zenekar írta, akik főállásban muzsikusok és csak másodsorban unatkozó multimilliomos rocksztárok. Ha nem csak úgy a háttérben megy, hanem oda kell figyelni rá, engem három-négy szám után kissé untat az album, néhanapján pihentetőnek viszont alighanem beugrik majd egy-egy ilyen dózis erejéig. Ez tényleg nyál, de a megfelelő körülmények között korántsem kellemetlen.
