Shock!

Semmi nem változott. Röviden így lehetne érzékeltetni, hogy milyen is az új Bon Jovi-album. Nyilván eget rengető újításokat, neadjisten korábbi önmagához való visszakanyarodást már csak a bolond vár Jontól, ahogy minden igényt kielégítő jó lemezre is csak az számít, aki átaludta az elmúlt másfél évtizedet. A magam részéről már rég megbarátkoztam a gondolattal, hogy járulékos veszteségként végérvényesen le kell írnom a Bill Clinton-hasonmásverseny ötödik helyezettjét, pedig húsz-huszonöt évvel ezelőtt még fanatikusan imádtam az embert.

Pedig most elméletileg lett volna esély újragombolni a kabátot, hiszen a kő rocker Phil Xenidis (hajdani Triumph-, Aldo Nova-, Tommy Lee-, The Drills-gitáros) személyében friss vér került az alaposan megöregedett szervezetbe, gyakorlatilag azonban semmi hatását nem érezni a transzfúziónak. Régóta az a kellemetlen érzés motoszkál bennem egy-egy újabb Bon Jovi-korong hallgatásakor, hogy tulajdonképpen BJ-logo mögé rejtett Jon-szólócuccokat találok a barázdák között, és ezt a friss munka kiválóan megerősíti. Biztos vagyok benne, hogy Phil X éhes és kellően motivált új arcként képes lett volna hozzátenni némi pozitívumot a dalokhoz, Jon azonban nem biztosított ehhez teret neki. Emiatt aztán végképp nem értem, mi szükség volt előléptetni hivatalos taggá, nyugodtan maradhatott volna session-szerepben. A témákat ezúttal is Jon szülte hol a producer John Shanks, hol a régi cimbora, Billy Falcon bábáskodása mellett, talán ezért is tűnik annyira önismétlőnek az egész.

Rögtön a címadó This House Is Not For Sale egy ordas méretű Have A Nice Day-utánérzéssel nyit, de még ennek dacára is egyike a lemez kevés jó pillanatának. Baromi elcsépelt dalok sorjáznak a korongon, úton-útfélen ugyanazok a megoldások köszönnek vissza, mint a The Circle és a What About Now albumokon, mintha állandóan ugyanazt a nyomorult Coldplay-témát gyűrnék. Ember legyen a talpán, aki különbséget tud tenni például a Living With The Ghost, a Rollercoaster, a Knockout és a Born Again Tomorrow között. Vajon Jon tényleg nem veszi észre, mennyire kínosan sematikus a felépítésük? Hogy a szintetikus hangzás és a rémesen egyforma, visszhanggal alaposan nyakon öntött, maszatoló gitárok mennyire megnehezítik a dalcsokor Bon Jovi-albumként való akceptálását azok számára, akik ismerték ezt a zenekart a kétezres évek előtt is? Egyébként pont a gitárokon érezni legjobban, hogy az utolsó években Richie Sambora éppúgy bérmunkás volt itt, mint most szegény Phil X. A kanadai srácnak ugyanazokat az arctalan, karakter nélküli dolgokat kell nyomnia, mint elődjének, és emiatt ugyanúgy beleszürkült a koncepcióba, mint mindenki ebben a csapatban. Bár azért a pénzért lehet, hogy nem is sajnálja ezt annyira...

Lírai fronton sincsenek jó híreim, ami ugye régen fontos vadászterület volt Jon számára. Az érdektelenség itt is üvölt, egyetlen valamire való balladát sem vagyok képes felidézni. Az alapkiadás szerzeményei közül talán a The Devil's In The Temple rendelkezik értékelhető momentumokkal, meg a God Bless This Mess, bár utóbbinak annyira szájbarágós a refrénje, hogy akár Jack Ponti is elkövethette volna rosszabb napjai egyikén. A már említett Born Again Tomorrow noha ugyanaz, mint a The Circle húzónótája, a We Weren't Born To Follow, azért szintén a jobbak közé tartozik, itt még a szóló is pöpec lett. Az ilyen-olyan változatokon fellelhető hat extra téma viszont szemernyit sem emel a színvonalon, ugyanarról a tőről fakadnak, ugyanolyan laposak, nem is pazarolom rájuk a leütéseket.

A This House Is Not For Sale-lel Jon tovább bolyong a popzene rengetegében, de higgyétek el, nem ez a baj. A popzenét is lehet jól, izgalmasan csinálni, Jon azonban nem tudja, ez a szomorú valóság.