Shock!

Tespedsz kint a kertben, kezedben valami olcsó sörrel, lábad az asztalon, a levegő meg szinte vibrál a forróságtól. Igazából még megmozdulni sincs az embernek kedve, úgyhogy még azt az idegesítő kanszúnyogot sem csapod le, ami állandóan a fejed körül szálldos, inkább elhessegeted. Napszemüveged mögül lustán nézel a napba, és csak élvezed a nagy büdös semmit. Na, ilyesmi hangulata van Brant Bjork lemezeinek, újra és újra. A Mankind Womannek pedig talán még inkább, mint eddig bármikor.

Bjork barátunk ugye már kinézetre is akkora hippi fazon, mintha a Hair statisztériájából maradt volna itt, valami különös véletlennek köszönhetően, de most aztán már zeneileg is hétmérföldes léptekkel bandukolt visszafelé, a '60-as, '70-es évek világába (mármint még az eddigieknél is nagyobb elánnal). Hol egy kis Cream-hatás, hol valamivel nagyobb Led Zep-hangulat, máskor némi Doors, és persze az elmaradhatatlan Hendrix mindenfelől. Ráadásul mindvégig (közel negyven percig) lényegében ugyanabban a hangulatban, ugyanazzal a tempóval és ugyanabban a minőségben. Így aztán ezúttal tényleg semmi értelme dalonként végigrágni mindent, inkább csak néhány pillanatot emeljünk ki.

Ott van rögtön a nyitó Chocolatize, ami kábé a legenergikusabb darab a tizenegyből, köszönhetően a mélyében rejlő funkos lüktetésnek – ami amúgy is Brant bácsi másik nagy hatása, majd rögvest kontrasztjául szolgál a Lazy Wizards valóban zsírosan lusta múltidézése. A Pisces talán a leginkább fogós főhajtás a Cream előtt, jól elkapott refrénnel – „I'm so sick and tired to be sick and tired..." -, a záró Nation Of Indica pedig a lemez legkülönlegesebb hangulatú tétele, amiben a fő énektémát nem is a sivatag bódult gyermeke nyomja, hanem az a kerge Sean Wheeler, aki legutóbbi budapesti koncertjére is elkísérte BB-t.

Sean emellett még több tételben is megjelenik, így a lemez zeneileg legjobbjában, a markánsan pszichedelikus Somebodyban, itt azonban – ellentétben a többi dallal – inkább csak ront az összképen bele-belenyekergéseivel, művészkedő nyögéseivel. Amúgy rajta kívül is sok régi barát bújik meg a háttérben, közülük kötelező megemlíteni a Kyuss óta újra és újra társul szegődő Nick Oliverit, de itt figyel Bubba DuPree is, a főnök Low Desert Punk Bandből ismert haverja. És mindenki teszi a dolgát.

Semmi világmegváltás, jól elvan a háttérben, akkor működik igazán, ha nem figyelsz rá oda – minden szétcsócsált közhely igaz a remek borítóba, ám igencsak poros hangzásba csomagolt új Brant Bjork anyagra, és én ugyan tényleg nagyon csípem a deresedő szakállú komát, de ennek a lemeznek az elnevezéséül azért találóbb lett volna másik dal címét kiválasztani. A Brand New Old Times-ét.