Shock!

Az egyszer volt utsó korongja, mely 13 nótát tartalmaz az eddigi sorlemezekről. A death metalból indult csapat az évek folyamán gótikus metalra tért át, de ezt úgyis tudja mindenki, aki figyelemmel kísérte eddigi munkásságukat.

A korong a P. Lost ízű Last Transmission c. zsengével nyit, melyet a szintén érzelemdús Scarecrow követ. Aztán felráz a Caress The Damned, hogy utána a doom/death-es hörögve előadott By My Own Hand visszarántson a legmélyebb depresszióba. Na, aztán számomra az egyik legérdekesebb dal következik (Ophidian) melynek nyitó - és fő - riffje egy az egyben a Crystal Ball Malmsteen mestertől (Odyssey album '88-ból). Mókás. Hopp, ezt követi a teljesen puritán hangzású ős-doom/death szerzemény, a Where The Rivers Of Madness Stream. Mindenképpen figyelemre méltó komplex darab. Az egyszerű, de állatul húzós riffel operáló Pale Autumn Fire az egyik kedvencem innen. Van benne valami mély szomorúság, ami átjárja és nem ereszti a hallgatót. Még egy régebbi durvincsabb, de annál komplikáltabb nóta jön, az And Julie Is No More. Igényes. Eztán a So Sad Your Sorrow kommerszebb, metalosabb riffje zúz egyet rajtunk, mit a szintén gyorsabb - olyan "autózós" típusú - Elysia követ. A Sweet Tragedy borongósabb témája megint az esős őszt juttatja eszembe, mely után a Where The Fire Forever Burns újfent hörrencses darab, kellemes kis lassú gitártémával. Csak, hogy véletlenül se legyen jókedvünk, ha-ha! A záró Sundown vontatott bánata szinte keretbe foglalja az albumot.

Mondjuk a legváltozatosabb hangzásokhoz hozzá kell szoknia hallgatáskor, érdemesebb lett volna időrendi sorrendbe rakni a dalokat, de ez legyen a legnagyobb bajom! Akár durvább doom/death, akár gótikus metal a Cemetary igazán kellemes nótákat alkotott, amit érdemes újra és újra végigfülelni.

Ha még nem hallottál semmit a Cemetarytól, érdemes begyűjteni a Sweetest Tragediest, mert átfogó képet ad a zenekar eddigi ténykedéséről.